Tisztelt Olvasók ,

tisztelt Digi-Book Magyarország Kiadó!

  Czike László  E-könyvének már meg kellett volna jelennie! Címe: Rendszerváltó szabadkőművesek.
Felhívom a  Digi-Book Magyarország Kiadó figyelmét hogy a kiadót érvényes szerződés kötelezi a könyv kiadására!
A könyv kiadásának elmulasztása jogsértésnek számít és ebben az esetben számolni kell a lehetséges következményekkel.
Nemcsak a szerző jogait sérti ez a kiadói mulasztás,hanem az olvasók érdekeit is a szabad információhoz való hozzájutás akadályozásában.
Ezen felül sérti a magyar sajtószabadságot is!

Miért értéktelen egy szerződés Magyarországon?

Talán Bujtor László urat kellene megkérdezni,akinek aláírása elvileg garancia lett volna a könyv kiadására.

Miért sikkasztották el a korszakváltást Magyarországon?

Mit kaptak a korszakváltás helyett a magyarok?

Miért kicsi a tétje a magyarországi választásoknak?

És még sok izgalmas kérdés,amelyekre választ vár a tájékozódni vágyó olvasó!

 

                         Dear book lovers, dear Digi-Book Hungary Distributer!

 Laszlo Czike Digital book ought to have been reflected! Title:

Dear book lovers, dear Digi-Book Hungary Distributer!

Czike László E-könyv should have appeared already! His title:


Regime changing freemasons

Call Digi-Book Distributer Hungary to the distributers regard for the

issue of a legitimate contract bound book!
Call Digi-Book Distributer Hungary to the distributers regard for the issue of a legitimate contract bound book!
Disappointment to book and issue of encroachment matter hence is to check the conceivable outcomes.
They not just abuse the privileges of the writer is distributed disappointment, additionally the investment of the book fans to the check of free get to data.
Moreover, a violation of Hungarian press flexibility is free!

Why is a contract worthless in Hungary?

Maybe Bujtor László it would be necessary to ask a lord, whose signature a guarantee would have been theoretically, onto the expense of the book.

What did the Hungarians get instead of the political transformation missed out on?

What did the Hungarians get instead of the new era?

Why is his stake small for the Hungary choices?

And then many exciting questions,onto which the reader desiring to orient waits for an answer!

                                          Fenyvesi Miklós

 

 

 

 

 

Czike László

 

RENDSZERVÁLTÓ SZABADKŐMŰVESEK

 

ÖNVALLOMÁS

 

megtörtént események

valóságos szereplőkkel

Czike László

 

Rendszerváltó szabadkőművesek

 

 

 

Óh, azok a titokzatos, csodálatos szabadkőművesek!

 

Mindenki/bárki beszélhet róluk, de senki sem tudja, kik azokés mit csinálnak. Mert a legnagyobb titok – ugyebár -, hogy kik is azok, kik is ők, mit csinálnak, és miért teszik, amit tesznek, ha egyszer hivatalosan nem is léteznek…

 

 

 

Először a címről

 

 

 

A cím legalábbis egy „tripla” paradoxon. Legfőképpen a „hivatalos” mainstream álláspont szerint - még „az ellenkezője sem” igaz…

 

Nos, nézzük, mi minden miatt nem lehet valós a választott cím!

 

 

 

1. Magyarországon nem történt rendszerváltás. Csak „papíron”.

2. A szabadkőművesek vagy nem is léteznek, vagy ha mégis – a po­litikával nem foglalkoznak. (Ezt ők deklarálják magukról.)

3. A meg sem történt rendszerváltást tehát nem csinálhatták a nem is létező, vagy a politikával „hivatalból nem foglalkozó” szabadkőművesek. Csak valaki más(ok), vagy senki…

 

 

 

De mégis, valami azt súgja – a témához ez lesz a legjobb cím.

 

 

 

Miért éppen én?

 

 

 

Kérdésként felmerülhet a nyájas olvasóban: miért épp én írom ezt a tanulmányt, meg aztán az is: miért épp most? Nos, azért én írom, mert összefogóan én rendelkezem a mindennek megírásához szük­séges és elégséges ismeretekkel. Igen. Kiválasztottként arra az ön­ként vállalt szenvedésre, amit a mindezen ismeretek megszerzése jelentett az elmúlt 20 év során. Nem állítom, hogy csak én volnék tisztában ezekkel a tényekkel, s azt sem állítom, hogy a megérzé­seimmel nincsenek „megverve” rajtam kívül még legalább százan, magyarok. Csak annyit állítok, hogy aki mindezt sejti/tudja, an­nak egyrészt kötelessége, másrészt felelőssége is mindezt megírni. A többi tulajdonképpen jön, szinte önmagától… A legszebben ezt Drá­bik János, atyai jóbarátom fejezte ki: „Amit te, László, meg­írsz, azt sokan mások is tudják, látják. De nem írják meg, mert a leleplezésnek, a valóságfeltárásnak is vannak írott/­íratlan (kötelező) szabályai, amelyeket a mainstream újság­í­rók hallgatólagosan elfogadnak, és be is tartanak. Te azon­ban fittyet hánysz ezeknek a szabályoknak és megírod, amit igaznak gondolsz. Ennyivel több, amit írsz, a publi­cisz­tiká­nál.”

 

 

 

Miért épp most?

 

 

 

Mert most van itt az ideje.

 

Korábban még túl korai lett volna. Korábban még alig ér­tet­ték vol­na néhányan, ha mindezt megírom; az olvasók túlnyomó többsége talán szimpla agyrémnek minő­sítette volna mondanivalóm lé­nye­­gét. Nem jó érzés, ha az embert úton-útfélen „bolond”-nak né­zik; - ha csak kevesen adnak hitelt a szavaimnak, a következteté­se­im­nek. A személyem persze nem több, csak egy hiteles tanú. Ko­rábban egy­részt feleslegesen „áldoztam vol­na fel” magamat a sem­mi oltá­rán, nem értek még meg bizonyos fel­tételek. Az igazság ki­fejtésének – és a háztetőkről hirdetésének! – is súlyos elő­fel­tételei van­nak. Mostanra – bár rettenetes árat fizetve, de - „felnőtt” a tár­sa­dal­om egésze is ar­ra, hogy szembenézzen a szomorú valósággal. Ha túl korán tartod a tükröt valaki elé, szükségtelenül vad dolgok történhetnek. Esetleg megölnek, vagy a bírált személy lesz „öngyil­kos”; - netán­tán, mint már annyiszor, az éretlen társadalom egé­sze sodródik egy öngyilkos forradalom­ba, ami az értel­metlen halál – az „EUtanázia” – egyfajta kollektív változata. Ma már lényegében nincsenek ilyen veszélyek; már a kardfogú tigrisek is papírtigris­ként utálják saját magukat is, a nagy többség pedig olthatatlanul szomjazik az igazság megismerésére. Várnunk sincs már mire – a globális vagy nemzeti csodára, Csaba királyfira, a valódi rendszer­váltásra, a sültgalambra, mire? A „király” immár meztelen. Nincs értelme tovább várni, sem titkolózni, mert maga a végcél savanyú.

 

A titkos zsenik magukra vakolták, ránkfalazták a nagyvilágot…

 

 

 

Kettős időrend

 

 

 

Senki nem születik „titkos tudással” a zsebében. Viszonylag korán eldől, hogy te is beállsz-e kórusban üvölteni a farkasok közé, vagy megmaradsz „magányos farkasnak”, ami egy kegyetlenül perdöntő lépés, visszavonhatatlan választás. Ha elfogadod a világ farkastör­vényeit, úgy „a jég hátán” is megélhetsz; a REND mindig segíteni fog „az Özvegy Fián”. Hogyha a REND szabályos kis téglája, épí­tő­koc­kája, fogaskereke vagy, a dolgok mindig megoldódnak majd va­lahogy; a problémák elhárulnak, a mókuskerék pedig forog to­vább. De ha „ellenszegülsz” – Isten irgalmazzon neked. Irgalmazni fog – de nem ezen a világon. Mert ez a világ a REND világa. Mind­ezek miatt is kétfajta valóságos időrend létezik. Az egyik az objek­tív időrend, amely a titkos, de valóságos történések – melyeknek semmi közük nincs semmilyen „hivatalos” narratívához – elvileg felismerhető, de a történelmi jelenben gyakorlatilag felismerhetet­len egymás­u­tánja; a másik a szubjektív időrended, amelyben te csak fokozatosan ismered fel, hogy mik is a valós történések, azok milyen valós múltban is gyökereznek, és végül, a valós trend kvázi meghosszabbításával előre meglátod, felismered, hogy mi is fog a jö­vőben tör­ténni, mert hát a történelem kényszerpályán mozog, a történései előre kódoltak. Nem volt ez mindig így! Engels ősmaj­má­ból akár még ember is lehetett volna, ha Hiram Abif nem hal mártírhalált a Salamon templománál… Ám amióta ez a ször­nyű tragé­di­a megtörtént, nincs mit tenni. A történelem előre „meg van írva”. A legnagyobb ellentmondás, hogy akik a valós történel­met csi­nálják – a királycsinálók -, egyidejűleg írnak egy fik­tív történelmet, afféle össztársadalmi igazságpótlék (vö. „kultúra”) gya­nánt. És ne­ked ki kell bogoznod, mit, miért csináltak „úgy” a múltban, hogy ma és holnap ugyanaz történjék, miközben félreve­zetnek egy folyamatosan újraírt ál-történelemmel, aminek kö­ze nincs az igazsághoz. A titkolózás legfőbb célja, hogy ne de­rülhessen ki, mi, miért fog megtörténni. Ezért titok, hogy kik azok, akik a titkok évezredes selyemfonalát gombolyítják. Nehogy valaki felgöngyölje Ariadné fonalát. Nos, tehát: vagy beállsz hamis történelemgyártónak, vagy nekiállsz és felgöngyölíted az egészet... „A világ a titok által létezik.” (Idézet: a Széfer ha-Zóhárból, ami a zsidó Kab­ba­lában a Fény Könyve.)

 

Nem lesz egyszerű.

 

 

 

Sokat gondolkoztam, hogy az objektív, vagy a szubjektív időrendet kövessem-e. Egyszerűbb lenne az objektív időrendet követnem, de az efféle pöffeszkedő „igazságfeltárás” legnagyobb kockázata, hogy az író olybá’ tűnik fel, mintha ő találta volna fel a melegvizet. Pe­dig „feltalálásról” szó sincs, maximum már-már „beteges” tisztes­ségről. Úgy döntöttem: sokkal életszerűbb, hitelesebb, hogyha vé­gigkövetem – velem hogyan tör­tént. Menet közben a ráébredés.

 

A kiszolgálás tatarozás közben is zavartalan…

 

 

 

 

 

Coming out

 

 

 

Amint már nem függtem annyira a napi pénzkeresés borzalmaitól, egyre növekvő „szabad időmben” mind többet olvastam, csak fon­tos könyveket; aztán elkezdtem „körülnézni” a politikában, mert é­reztem, hogy „valami nincs rendjén”. Korábbi munkahelyeimen már sok olyan munkatársat, ismeretséget szereztem, akik/ame­lyek később az országos politikai életben is „visszaköszöntek”. Dr. Sztojanovics Iván barátom – akkor még közlekedési helyettes ál­lam­titkár – a leköszönő miniszterhez (1994-1995.), majd független országgyűlési képviselőhöz, Dr. Schamschula Györgyhöz ajánlott. Sokat beszélgettünk budapesti V. kerületi irodájában, de Ivántól sem szakad­tam el. Éreztem, hogy a „rendszerváltással” valami baj van; emellett a Horn-érával – akkor még csak informálisan – újra visszatérni látszott a kommunizmus. Mivel fokozatosan mindenről kialakult a saját kritikai állásfoglalásom, elkezdtem rendszeresen ír­­ni, hogy hangot adjak ellenérzéseimnek, „felfedezéseimnek”, vé­le­ményemnek – és hogy reményeim szerint megváltoztassam a vi­lágot. Akkor még hittem benne – lehetett hinni benne -, hogy csak múló kisiklásról van szó, ami helyrehozható. Első átfogó politikai pub­licisztikáim Schamschula György barátom személyes ajánlá­sá­ra jelentek meg Bencsik András lapjában, a De­mokratában. Ben­csik helyettese, Seszták Ágnes gyakran fogadott virágos jókedvvel, amikor egyik-másik cikkemet vittem be a szerkesztőségbe, disken.

 

Egyszer ekként „adomázott”: „No, mit hoztál, Lacikám; hogyan lesz a zsidóból kereszténydemokrata?” Akkor persze – mint kezdő pub­licista - még megrökönyöd­tem ezen a profán kiszóláson: miért is ne lehetne? Évek­kel később megértettem, hogy a szólás közvetlen tapasztaláson alapuló, mély népi bölcsességet takar.

 

 

 

Mivel 1995-ben „ki is léptem a szervezett társasági üzleti életből”; mint egyéni vállalkozó, menedzsment tanácsadó lettem. 1997-ben állásajánlatot kaptam Dr. Schamschula György közvetítésével; így Peták István, a részvénytársasággá alakult Magyar Televízió első elnöké­nek főtanácsadójaként, hamarost „selfmade média-köz­sze­replővé” is avanzsáltam. A közvetítő jóbarátja Dr. Skultéty Sán­dor, az MTV főigazgatója, vezető jogtanácsosa volt. Ebben a politi­kai és média szempontból egyaránt „sűrű” időszakban a Demokra­ta, az Új Magyarország és az Új Idők lapokban publikál­tam, újpes­ti képviselőjelöltje voltam a Független Kisgazdapártnak, valamint ki­terjedt politikai levelezést folytattam Sándor András író-publi­cis­ta barátommal, ami a jövőmet illetően is alapvető szellemi épülé­semre szol­gált. Mindemellett állandó tanácsadója voltam Varga Mi­hálynak, a Fidesz gazdasági kabinetfőnökének, államadósság, privatizáció és állami költségvetési ügyekben, egészen az 1998. évi választásokig. Amikor Sándor András 1997-ben, 74 éves korában, szívinfarktusban meghalt – új globális ismereteimmel, megkezdett dol­gaimmal teljesen magamra maradtam. Halála előtt pár hónap­pal, egy bükki kirándulásunk alkalmával átadott nekem egy cé­dulát, amelyet olvasatlanul tettem el a farmernadrágom zsebébe. András már nem élt, amikor egy nagymosást követően a cédula előkerült. Ez állt rajta: „Ha többet akarsz tudni a való világról, keresd fel Vass Csabát, és kérd el, olvasd el a Világállamról szóló tanulmányát.” Később ez meg is történt, de menjünk sorjában…

 

 

 

Nevek – baljós előjelek

 

 

 

Aki valamelyest érti a politikai csíziót, és figyelmesen átrágta ma­gát az iménti történéseken, sőt a különböző összefüggésekben fel­sorolt – engem segítő, ajánló – neveket is megjegyezte, annak nyil­ván feltűnt, hogy az én történetemben egy csomó (képtelen) para­doxon rejlik, amelyeknek, mint korai hóvirágoknak, sajnos ki kell nyílniuk, meg kell fagyniuk, majd lekonyult fejjel meg kell vár­ni­uk, amíg egy-egy kevésbé óvatlan/szertelen társuk el nem találja majd a kedvező helyet és időpontot, amikor virágozni már tényleg érdemes. Inkompatibilis személyek, szerveződések és események fe­szülnek a mélyben – egymásnak -, amiből az össze nem illők ha­mar kirostálódnak. Hogy’ lehet valaki a Demokrata írója, ha a ba­rátja Sándor András, aki – Csurkával - az MDF alapító tagja? Sőt, hogyan lehet valakiből kisgazdapárti képviselőjelölt, miközben – Or­bán Viktor révén – a Fidesz szakértője? De főként: hogyan lehet valaki a Nemzeti Szövetség tagja, Schamschulabarátja, hogyha a minimum rózsaszínű Peták István elnöki főtanácsadója? Az illető talán őrült, talán többszörös ügynök – hihetnénk -; de semmiképp nem hétköznapi figura, annyi szent. Aztán ki is tört az égzengés…

 

 

 

Az igazság balekbajnoka

 

 

 

Mint már mondottam volt: a szálak oldója, kötője és legfőbb bogo­zó­ja Dr. Skul­téty Sándor volt; olyan ember, akinek személye élő bi­zonyíték volt arra nézve, hogy teljesen értelmetlen és alaptalan az embereket jobb-és baloldaliakra szortírozni. Ezen a ponton kény­telen vagyok a szubjektív időrendből átlépni az „objektív” időrend­be, különben – önökkel, olvasóimmal együtt – én is elveszítem Ari­adné fonalát. Nos, Sanyi – az én Sanyim! - rendkívüli személyiség volt, minden tekintetben. Olyasvalaki, aki ha nincs, ki kellene ta­lálni. Petákkal együtt – két főnököm a Magyar Televízióban – gya­kori vendégek voltak a kertünkben, ahol épp nyár volt, 1997. for­ró, tékozló nya­ra. Vidáman ettük a termésünkből feleségem sütöt­te meggyes süteményt, és az elhangzott beszélgetések súlyos kö­vet­kezményekkel jártak, legfőképpen énrám nézve. Munkaköri fel­adatként kaptam, hogy Peták elnök takarékossági intézkedéseit a­látámasztandó, vizsgáljam felül az MTV Rt. valamennyi vállalko­zá­­si és produkciós szerződését – nagyjából ezerszer 10-20 oldalnyi üzleti, jogi és pénzügyi trükköt -, hogy végre kiderülhessen: kik, mi­lyen mód­szerekkel, milyen nagyságrendben „lopják ki” az ál­lam (az előfizetők) pénzét a Magyar Televízióból, évek óta. Emellett új szabályzatokat, elnöki utasításokat is alkottunk, hogy folyamatosan betömjük „a hajó” szivárgó eresztékeit. Vizsgálati e­redményeimet 50 db folytatólagos jelentés tartalmazta, melyek új­szerűsége nagyjából mindenkit kiakasztott. Tekintve, hogy a meg­előző évtizedekben a Szabadság téren dolgozó művész hölgyek és urak – tisztelet a kivételnek – olyan elszámolási rendszert vívtak ki maguknak, amelyben mindenfajta költség-felülvizsgálat tabu volt, illetve már a gondolat is szentségtörésnek számított volna; nem is dolgozott a produkciós területen soha egyetlen közgazdász sem. A legmagasabb rendű üzemgazdászi feladat a ráfordítások utólagos összevadászása volt – lett volna -, amit nagyképűen utókalkulá­ció­nak csúfoltak, de eredményeket nem tudtak felmutatni. Tulaj­donképpen - a gengszterváltás után 6-7 évvel – zseniálisan „go­nosz” ötlet volt személyemben egy vérbeli közgazdászt re­á­szabadítani az MTV Rt. nevű gebines pénzmosó szentélyre; s hogy ilyen ötlet megfoganhatott Schamschulában, Skultétyben és Pe­tákban egyszerre, abban előbbi jobboldalisága, középső kétku­la­csos­sága és utóbbi - megszorult helyzetében érthető – befolyá­solhatósága, illetve a kétkulacsosság felé való jelentős „elhajlása” egyaránt fontos szerepet játszott. Miután engem – viszonylag jó fi­zetéssel, de minden védőfelszerelés, vagy jótanács nélkül – bee­resz­tettek, mint egyszeri őszinte közgazdászt a porcelánboltba, le­ültek „malmozni”, és várták a „kedvező” híreket. De egy plasztikus hasonlattal is megvilágítom a kialakult helyzetet. Mivel Skultéty és Schamschula is, a szó szoros értelmében is, „nagyvad-vadá­szok” voltak – szabad idejükben disznóra, szarvasra mentek -, kis túlzással állítható, hogy számukra én voltam az ideális hajtó, míg ők a gondosan megépített, kényelmes magaslesen ücsörögtek, ki­biztosított so­rozatlövő ismétlőfegyverrel a kezükben. A közel-távol biztonságában pedig a mindig tanácstalan Peták elnök ácsorgott, mint bizonytalan hitehagyó, aki nagy naívul az MDF-FIDESZ tan­dem felé ka­csin­gató kriptokommunista szociálde­mokratát alakí­tot­ta, s kíváncsi­an leste a fejleményeket, nem is sejtve, hogy épp a saját fellegvárát dönti romba, pontosabban maga alatt vágja a fát. Az ősi törzsi ösztönök összefonódó ereje minden kötelező óvatos­sá­got félresöpört.

 

 

 

Carmen megérezte

 

 

 

Némi szakmai előzmények ismertetése után tehát kilépek a szub­jektív időrendből, és egy „kicsit rásegítek” – ki is volt az én Sa­nyim; mert nem az volt, akinek látszott. „Nem az vagyok, akinek látszom, de jó.” – mondta feleségemnek, akinek ezoterikus megér­zéseit Carmen, a sűrű fekete skótjuhász szukánk is megerősítette, mert mindig Sanyi széke mögött ólálkodott, tettre készen, mintha csak őszinte önvallomásra akarná késztetni az én kettős rendelte­té­sű főnök-barátomat, aki mondta is sűrűn: „Hamis a kutyád!” – De mégsem tartottak egymástól különösebben, csak úgy 2 méter tá­volságot. Nos, én teljesen gya­nút­lanul „rajongtam” a Sanyiért, aki­hez hasonlítható barátom azelőtt soha nem volt. Nagyvonalú ó­vatlanságomban még az sem zavart, mikor már bizonyos tényeket is hallottam felőle. Peták azt mondta róla: „A Sanyi nekem csak úgy van.” (Mint „földiek”, régről ismerték egymást.) Sanyi kétlaki volt, vagyis hivatalos beosztása mellett volt neki egy nem ugyanott hivatalos. Népnemzetinek mutatta magát – talán szíve mélyén az is volt -, ugyanakkor tősgyökeres „szociáldemokrata” gyökerekkel rendelkezett és akkor még finom voltam. Ismereteim szerint ő volt a Nagy Imre újratemetés biztonsági főmegbízottja–; lehet, hogy a konkrét elnevezés nem stimmel, de amit hallottam, tudok, azt én nem aktákból tudom. Édesapja TSZ-elnök volt Szolnokon, leány­testvére Király B. Izabella. Ami a nem jogászi karrierjét illeti: tudo­másom szerint a „rendszerváltás” – amit ő nemes egyszerűséggel „ügynök-rendszerváltásnak” nevezett – után a Grand Orient Hóba­goly legfőbb biztonsági tisztje lett, ami később jó ajánlólevél lehe­tett számára Orbán Viktor kormányába is. (Némi festmény-lövöl­dö­zést pár hó­nappal követően ugyanis Sanyit a Környezetvédelmi Minisztéri­um közigazgatási államtitkári „székében” érte a hirtelen szívhalál. A kormányba amúgy – elmondása szerint két kisgazda (!) író segí­tet­te be, név szerint Gyurkovics Tibor és Hernádi Gyula; akik azóta már szintén elhunytak. Lassanként kihal az egész G. O. nemzedék.)Mindezen tények később visszaköszönnek még…

 

 

 

Elolvasás előtt elégetendő

 

 

 

Peták elnök eleinte nem nagyon merte a jelentéseimet kiadni az é­rin­tett szerkesztőségeknek – később aztán kiadta -, de a Kuratóri­um Elnökségéhez és az ORTT-hez is eljuttatta azokat. Az előbbi­hez hivatalosan, az utóbbihoz nemhivatalosan. Ilyen volt az akko­ri munka-„leosztás”. Ha eléggé elővigyázatosak lettek volna, ráütik az alcím szerinti minősítést. Ám a választások előtti évben – 1997. - a politikai helyzet már annyira várakozással teli, s feszült volt, hogy mindenki „eredményeket” akart produkálni; nem gondoltak arra, hogy a megrendelt vizsgálati jelentések tartalma majd min­denkinek a torkán fog akadni, illetve „kiégeti” a fiókokat. Az egyre szaporodó jelentéseimet kvázi szamizdatként titokban sok­szo­ro­sí­tották, és Tellér Gyula, a Kuratórium nagybefolyású fideszes tagja is szinte feljajdult minden egyes újabb olvasmány érkeztekor, hisz azok olyan tényeket tartalmaztak, melyek egyenként valószínű­leg (köz)is­mertek lehettek, ám egyenként számszerűsítve és tételesen összesítve már felér­tek egy kényszerű tükörbenézéssel: így műkö­dik az MTV Rt., hi­ába a menedzsment, a kuratórium, a felü­gye­lő­bi­zottság és az ORTT minden „újabb erőfeszítése”. – „Jesszu­som, már megint egy újabb Czike-jelentés!” – szörnyűlködtek hivata­lo­san, miközben nemhivatalosan ezt gondol­ták: … amellyel betű szerint egyetértünk, ám hivatalosan mégsem tehetünk sem­mit.” Ezt az ellentmondást muszáj volt feloldani – valahogy.

 

Feloldották…

 

 

 

Mondj igent, jöjj közénk!

 

 

 

Az események a számomra teljesen váratlan fordulatot vettek.

 

Peták elnök egy nap hivatott, és közölte velem, hogy eddigi életé­ben eddig csak egy hozzám foghatóan „okos embert” ismert, Tim­kó Iván a neve. Elmondta, hogy van neki egy társasági köre, mely­ben nagyon okos emberek cserélnek eszmét. Szeretne velük meg­is­mertetni. El is vitt magával valami óbudai művészeti talál­ko­­zó­ra, a­hol meglepetésemre több olyan ismerőst is felfedeztem, akik korábban közeli munkatársaim voltak valahol. Tévések, rádiósok, ORTT-sek is voltak közöttük. Kardos Lajossal 1970 és 1976 kö­zött a Posta Rádió-és Televízióműszaki Igazgatóságnál dolgoztunk – én „a vége felé” tervosztályvezető, ő pedig a talán legbizalmasabb ra­dar­ál­lo­más vezetője volt. Kiderült (1997), hogy az ORTT-ben Ré­vész Tamás Mihály, ORTT-elnök helyettese. Elmesélte még, hogy a Petőfi sírját Barguzinban „megtaláló” Morvai-expedíció híradósa is volt. Amikor az ORTT-ben meglátogattam, furcsán, izgatottan viselkedett. Ki-be röpködött az ajtón – látszott, hogy még másokat is vár rajtam kívül. Átadtam neki egy disken a televíziós jelentése­imet, mert - mint mondta – Révész T. Mihály elnök vizsgálatot a­kar indítani, a jelentéseim tartalma alapján. Előbb majd még meg akar ismerni, személyesen is. A „vendégek” között volt Vass Csa­ba szociológus is, akiről „Lali” elmondta, hogy Horn Gyula ellenlá­basa a miniszterelnök-jelöltségben. Mert, mint mondta: „az ő ked­ves kis pártjuk az MSZP, és reméli, hogy én is hasonlóképpen ér­zek.”. Vass Csaba (Duna Televízió) megígérte, hogy elküldi nekem tanulmányát a világállamról. Aztán „Lali” egy perdüléssel kihívott a folyosóra. „Van nekünk egy kis titkos társaságunk, kérlek, mondj igent, lépj be közénk!” – Visszamentünk. A többiek tudták, miért is hívott ki „Lali” a folyosóra, de odabenn nem beszéltünk erről.

 

 

 

Felhívás a táncra

 

 

 

Gábor Józsefről azelőtt még sohasem hallottam. (Valamit később megtudtam a Sándor Gyuritól, aki évekig a legjobb barátom volt; de az nem volt reá nézve túl hízelgő.) Peták István tévéel­nök hoz­zá kül­dött – legyen a pártfogó instruktorom, aki majd megismertet „a tit­kos társaság elnökével”, bizonyos Zel­nik Jó­zseffel. Gábor József az előző két kormányban is államtitkár volt. A találkozó – a várbéli dol­­go­zó­szo­­­bájá­ban – hamarosan afféle „spontán találkozóvá” fejlő­dött, hi­szen egyre újabb, illusztris vendégek érkeztek, feltehetőleg első­sorban azért, hogy engem, a „frissen kiszemelt pipihusit”, mé­re­­ges­senek, alkalmas jelölt vagyok-e? Baranyi Károly is jött, aki a re­formtanterv „atyja” volt; majd megérkezett Vass Csaba szocioló­gus is, aki elküldte nekem a „Valóság” folyói­ratban évekkel koráb­ban megjelent szociológiai tanulmányát a Világállamról. Vele Sán­dor Andrásról beszélgettünk. Gábor József hosszan méltatta Kar­dos Lajost is, a barguzini Petőfi-expedíció híradósát, legnagyobb nem­zeti költőnk földi maradványainak „megtalálásában”végzett ki­tartó munkájáért, helytállásáért. Büszke voltam, hogy hazafiak közé kerültem, akik számítanak rám „a társaság” tagjai között.

 

 

 

Melegszik a helyzet

 

 

 

Amikor egy előadáson – Peták István tartotta a piaristáknál a ma­gyar televízió köz­szolgálatiságáról - már Timkó Ivánnal is megis­merkedtem; a helyzet fokozódni kezdett. Timkó Iván – azóta már halott, Is­ten nyugosztalja – szintén kapacitált, „lépjek be”, hívott a Gellért-fürdő gőzfürdőjébe is, mondván, hogy ha „kételyeim” len­né­nek, ott „mindent” nyu­godtan átbeszélhetünk, kettesben. Ezek a történések egyre inkább lázba hoztak, mert halvány fogalmam sem volt, mi ez a „kis titkos társaság”, melynek a kedvenc pártja az MSZP, és olyan okos embereket tömörít magába a közélet min­den területéről, hogy – szerintük – azonnal be kellene lépnem. Itt volt az ideje, hogy az egész kérdést átbeszéljem néhány értelmes emberrel, olyanokkal, akikről feltételeztem: egyrészt átéltek vala­mi hasonlót, másrészt a legjobb tanácsot adhatják majd nekem. A két férfi, akit „kinéztem” magamnak, Dr. Skultéty Sándor főnököm és az édesapám voltak, természetesen egymástól függetlenül.

 

 

 

Vegyük előbb apámat, aki hamar átlátta a helyzet súlyosságát.

 

Láttam rajta, hogy vegyes érzelmekkel viseltetik „megkeresésem” iránt. Hangsúlyozta egyrészt, hogy imádkozik értem, mert akit tit­kos társaságok tagjai táncba hívnak, azt nem egyhamar hagyják békén. Másrészt afféle szolid „féltékenységfélét” is felfedeztem a vi­selkedésében, mintha csak fur­csáll­ná, hogy előbb „nem őt” keres­ték meg, hanem en­gem. Nem mintha szörnyen vágyott volna kö­zéjük, viszont saját magát nálam sokkal többre tartotta minden­faj­ta (fel)hasz­nálhatóság terén. Óvott is – vigyázzak, mert „ezekkel nem lehet packázni”. Érdekes, hogy a határozott válaszadásomat illető bárminemű „időhúzást” packázásnak nevezte, mintha csak a meg­fe­lelő szakszót használná rémült vacillálásomra. „Márpedig én sem­mi o­lyanba nem lépek be, amiről előre nem tudom teljes bizton­ság­gal, hogy mi­­csoda.” – mondtam. Egész hasonlóképpen csóvál­ta a fe­jét, mint amikor – még 1994-ben – közöltem vele, hogy kilépek a Co-Nexus Rt.-ből. Akkor azzal ijesztgetett, hogy „akitengelyt a­kaszt a vörös Lászlóval”, az később elveszíti a munkáját és egész egzisztenciáját. Megkérdeztem apámtól: „A László titkos társaság tagja volt?” – „Nem, konkréten megkérdeztem erről, és tagadta.”

 

No hiszen, még hogy tagadta!

 

Attól még bármi lehetett.

 

             Itt olvasható a könyv pdf formátumban.