Magyar Irodalmi Hírlevél

 

 

MAGYAR TITKOK: Hideg víz és savó

 

Weöres Sándor (1913 - 1989)

Wass Albert :Jókaihoz

Siklósi András: 200 éve született Rózsa Sándor, a leghíresebb betyár

Wass Albert: Elvásik a veres csillag

Rabindranath Tagore: Áldozati énekek

Bocskai István-díjban részesült Jókai Anna író

A szabadkőművesek írását is megfejtette a szegedi kutató

Teljes tartalom itt letölthető:

 

 

 

                             2013 OKTÓBER           NYOLCVANNEGYEDIK MEGJELENÉS

 

 

 

 

Siklósi András

 

 

200 éve született Rózsa Sándor, a leghíresebb betyár

 

(Elhangzott 2013-07-09-én, a VI. Hódmezővásárhelyi Történettudományi Találkozón)

 

4.) Rózsa Sándor, a betyárkirály
Rózsa Sándor a legkimagaslóbb, legkarizmatikusabb az összes magyar betyár közül, nincs olyan ember, aki ne ismerné a nevét, hírét, vagy néhány róla szóló történetet. Már életében csodálat és tisztelet vette körül, rengeteg ballada és szájhagyomány fűződik a nevéhez, születése napjától fogva. Viszonylag alacsony növésű, vékony, „egybenyakú”, sötét bőrű, dús bajuszú, szőkés hajú, szúrós tekintetű, hosszas orrú, hirtelen haragú, robosztus alkatú legény volt, aki az ész és furfang osztásakor sem állott éppen hátul. Számos gaztette (kb. 30 gyilkosság, lopások, rablások stb.) ellenére istenfélő, vallásos (katolikus) ember volt, naponta imádkozott, sohasem káromkodott, s ezt társaitól se tűrte. Gémes Eszter, egy balástyai parasztasszony ezt írta róla: „Viharban született, és olyan erős volt, hogy kirúgta magát az ócska pólyából. Tíz évesen már bárkivel ölre ment, és földhöz vágta.”.

Anyját Kántor Erzsébetnek hívták. Apját, Rózsa Andrást, korán elveszítette, mert lólopásért felakasztották, más források szerint rablás közben Bácskán agyonütötték. Mindez nagy hatással volt életének további alakulására. („Zsiványnak zsivány a fia is!”) Analfabéta volt, nem sajátította el az írást és olvasást, de iskolába se nagyon járhatott. Első bűnét Kiskunhalas határában követte el, Balotapusztán. Darabos Istvángazdától két meddő tehén ellopása miatt 23 éves korában, 1836-ban indult ellene eljárás. Ekkor került a szegedi börtönbe. Becsületét és tekintélyét már itt megalapozta azzal, hogy sehogy sem tudták kiszedni belőle a társai nevét. Szökése után futóbetyárrá lett, és hírhedt kalandok sokasága kapcsolódott nevéhez. 60 kitudódott bűnesete ismert. Megölt két katonát, a makói csendbiztost, tanyákat rabolt ki, szarvasmarhákat, lovakat hajtott el. Mindezért állandó menekülésben, üldöztetésben volt része. („Rózsa Sándornak még a lován is fordítva van a patkó, hogy mikor megy, azt higgyék, hogy jön” – tartotta róla a fáma.) Az Alföld hatalmas pusztáin, tanyáin bujkált, a Veszelka családnál talált gyakorta menedéket. 1845-ben kegyelmi kérvényt nyújtott be a királyhoz, miszerint szeretne becsületes útra térni, azonban ezt elutasították, sőt egész Csongrád vármegye parancsot kapott, hogy kerítsék elő. Azonban ez nem sikerült, a környéken pedig tovább szaporodtak a bűntettek. Bandájában (Rózsa András, Tombácz Antal, Csonka Ferencz, Szabó Imrestb.) szigorú rendet és fegyelmet tartott, és az emberek nem mertek a szemébe nézni. Ha valakivel találkozott, az volt a szava járása: „Jól megtörölje kend a száját, se látott, se hallott, érti?”

1848. október 13-án a Honvédelmi Bizottmány (OHB) és Kossuth menlevelével (amennyiben derekasan vitézkedik, kegyelmet kap) csatlakozott a szabadságharchoz 150-200 fős szabadcsapatával, a Délvidéken. Szokatlan kinézetükkel (csupa erős, izmos, daliás legény; pörgekalapban, lobogó kék ingben és gatyában, fekete posztódolmányban, fehér szűrben, bőrcsizmában; karikás ostorral, fokossal, pisztolyokkal felszerelve; szilaj paripákon vágtatva) és fantasztikus, portyázó harcmodorukkal hatalmas sikereket arattak mindenütt, még a harcedzett Damjanich Jánostábornok elismerését is kivívták. November derekán közvetlen felettesük, Asbóth Lajos,egy kisebb település (Ezeres) lefegyverzésére vezényelte őket, s itt ólmozott csapójú ostoraikkal legalább tízszeres rác (szerb) túlerőt likvidáltak, ill. kergettek el. De mindenütt kivédhetetlennek, tarthatatlannak bizonyultak, ahol megjelentek. Az egyébként szintén kemény, alaposan kiképzett rác (granicsár) megszállók rettegtek tőlük, s örültek, ha rommá verten szétszaladva legalább a rongyos életüket megóvhatták. Ami hónapokig nem sikerült a hadseregünknek (vagyis a rác és oláh martalócok megfékezése s a déli részek felszabadítása), azt Rózsáék pár hét alatt tökéletesen megoldották. Ja, hogy közben öltek és fosztogattak is? Vajon az nem számít, hogy előzőleg a délszláv gyilkosok békés magyar falvak tucatjait tizedelték meg, és rabolták ki, vagy gyújtották fel? Úgy gondolom, megérdemelték a betyáros választ!

A mieink valóban boszorkányos ügyességgel bántak a karikással (kiverték az ellenségek szemét, vagy a nyakuk köré tekerve az ostort, lerántották őket a nyeregből a földre), s miközben jelentős hordákat szórtak szét és/vagy semmisítettek meg, maguk csak minimális veszteségeket szenvedtek. (Egy alkalommal, a strázsai ütközetben, kb.700 rác holttest maradt a csatatéren, ám a betyárok közül csupán egy sérült meg könnyebben. Nem rossz arány, ugye? Mintha az égiek is vigyáztak volna rájuk!) Persze az nem vitás, hogy Sándor bandája nem volt alkalmas a huzamosabb katonáskodásra, mert senki sem parancsolhatott nekik, s mindig a saját belátásuk szerint cselekedtek. Megtették, amit tudtak, s ezzel örökre beírták magukat históriánk legfényesebb lapjaira (még a pesti lapok is róluk cikkeztek!), de hosszú távon nem számíthatott rájuk a honvédség, ezért hamarosan föloszlatták őket azzal, hogy fölmentésük ezután is érvényes, de a továbbiakban lehetőleg ne vétkezzenek.

Ekkor Rózsa Sándor Szeged környékén csikósnak állt, és megnősült. (Elvette kedvesét, Bodó Katalint, akitől két gyermeke született.) Boldogsága azonban nem tartott sokáig. A szabadságharc elfojtása után (Kossuthék immár nem garantálhatták büntethetetlenségüket) a labancok rátörtek a házára, mert el akarták fogni, és bár sikerült elmenekülnie, megint bujdosni kényszerült. Az a hír járta róla, hogy forradalmi szervezkedés irányítója, így kézre kerítése érdekében roppant magas, 10.000 koronás vérdíjat tűzött ki a fejére Albrechtfőherceg. Sokáig ennek dacára sem sikerült „begyűjteni”, mígnem 1857-ben a komája, bizonyos Katona Pálszegedi tanyás gazda, besúgta a pandúroknak. (Sándor ezt megneszelte, s az árulót dulakodás közben halálosan megsebezték; azonban a zajra előjövő felesége egy baltával hátulról fejbe kólintotta a vezért, aki elájult, s így a szomszédok könnyen megkötözték, majd átadták a zsandároknak. Tárgyalását 1859 februárjában tartották. A szabadságharcban való részvétele óta nagy népszerűségnek örvendő betyárt nem merték kivégeztetni, az ítélete életfogytig tartó börtön lett. A büntetést Kufstein várában kezdte letölteni (ahol vasárnaponként, jó pénzért a piactéren mutogatták, mint az egyetlen köztörvényes foglyot), szigorú őrizet alatt. Itt 1865-ig raboskodott, majd Theresienstadtban, később Péterváradon őrizték. 1868-ban amnesztiával szabadult (Mária Valériahercegnő születésének köszönhetően), de nem sok esélye kínálkozott az újrakezdésre. 55 évesen megpróbált becsületesen élni, de az előítéletek ezt szinte lehetetlenné tették. Így hát megint összeszedte a régi cimboráit, s postakocsikat, vonatokat raboltak ki (mert hát haladni kell a korral!). Nevezetes a Kistelek melletti akciója, melynek során a síneket felszedve siklatták ki a szerelvényt. Ám pechjükre a kocsikban katonák utaztak, akik hét társát lelőtték, s Rózsa térdét is komolyan eltalálták, így megint elfogták. Rablógyilkosságért először halálra ítélték, majd ezt 20 évig tartó börtönre változtatták – ám ő hamarosan újfent megszökött. Végül 1869. január 12-én Ráday Gedeon ravasz csellel (kihasználva, hogy mindig pandúr szeretett volna lenni) becsalta a szegedi várba, ahol csapdába esett.

Borzalmasan megkínozták, igyekeztek minden vélt és valós bűnt ráolvasni, s az 1872. decemberi per során életfogytig tartó rabságra ítélték. 1873. május 5-én Szamosújvárra került, ahol az 1267. törzskönyvi számon tartották fogva. A börtönben szabás-varrás, illetve később (gyengesége miatt) harisnyakötés volt a munkája.

Befelé fordult, mogorvává vált, s nem barátkozott senkivel, csak a galambokat etette a börtönudvaron. Egészsége azonban nagyon megromlott, és 1878. november 22-én gümőkórban (tüdővész) meghalt. Sírja ott domborodik az újvári fegyencház komor temetőjében, a többiek jeltelen, sivár sírhantjai között. (Furcsa, hogy Rózsa Sándor végső nyugalmát megzavarva, a holttestéről levágták a koponyáját, hogy az osztrák orvosok „agresszióra utaló szervi elváltozások” után kutakodhassanak a fejében.). Egyszerű sírkövét azóta felújították, virág is mindig nyílik rajta. (A Romantikus Erőszaknevű nemzeti rock-együttes és rajongótábora 2005-ben, Bese Botondkecskedudás népzenésszel, Sándor bácsi kedvenc nótáival tisztelgett a hírös magyar betyár előtt, és megkoszorúzta síremlékét. Hasonlóképpen cselekedett a Kárpátia együttes is, Petrás Jánosék két autóbusznyi híve piros-fehér-zöldbe borította a sírját.) Megfontolandó, hogy Rózsa Sándor hamvait visszahozassuk szülővárosába, hiszen bárhova is vetette a sorsa, azért csak ide tartozik, a szegedi földbe.

Rózsa Sándor felbukkanásával nyert igazi értelmet a „betyárbecsület” szó. Valódi igazságosztó volt – nemcsak a nép, de a többi haramia között is. A korabeli források szerint csakis a gazdagoktól vett el, a szegényekkel bőkezűen bánt: elismerését szívesen fejezte ki jutalmazással. A zsákmányt mindig egyenlően porciózta ki cimborái között, magának sosem hagyva többet, mint másnak. Mi több: barátai családját is felkarolta, ha bajba jutottak. Rózsa eredeti mestersége szerint pásztor volt – és lám, később, betyárként sem lett hűtlen szakmájához: komoly karriert futott be, mint „a nép pásztora”. Alakját idealizálták védencei, sőt emberfeletti képességek birtokosaként tartották számon. Egyes történetek szerint mérhetetlen varázsereje volt, amellyel táltosok ajándékozták meg. Ez a fajta bálványozó tisztelet nem ritka más népek betyármitológiájában sem: elég csak az angol folklór népszerű útonállójára, Robin Hoodra gondolnunk. Ha hihetünk a szájhagyománynak, Rózsa Sándoron nem fogott a golyó sem, mert burokban jött a világra. Mára elmondhatjuk, hogy az idő szintúgy nem hagyott nyomot rajta. Karizmatikus alakja rendre fölbukkant az évszázadok során a szépirodalomban, a ponyvafüzetekben (német nyelven is!), népszínművekben, dalokban, nótaslágerekben – de a Rózsa-legendárium visszaköszön csárdák, utcák és közterek neveiben is. A pandúrokat leleményesen kicselező betyárkirályt televíziós filmsorozatban is megörökítették. (Hofi Gézarendesen ki is parodizálta!) Legutóbb az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban bukkant fel egy átfogó kiállítás főszereplőjeként. A szervezők Rózsa születésének 195. évfordulóján gigászi munkával összegyűjtött, eredeti dokumentumokkal és tárgyakkal, valamint autentikus zenével és „betyártoborzóval” adóztak emlékének. Rózsa idejében az ún. „betyárfészken”, azaz Csongrád megyén túl is sokaknak inába szállt a bátorsága, ha szárnyra kapott a hír, miszerint a nagy betyár „összevonta a szemöldökét”. Akkor vajon mi táplálta és táplálja mégis a Rózsa-kultuszt? (Gyakran olyasmiket is ráruházva, amikhez halvány köze sincs.) Talán a betyárvezér szabadság- és igazságvágya, valamint embersége az, amivel oly könnyű manapság is azonosulni. Hiszen törvényellenes cselekedeteiért mindig is vezekelni kívánt, sőt: az 1848-as szabadságharc idején csapatával a forradalmárok nézeteiért küzdött. Az ő szabadságról és becsületről alkotott fogalmai azonban a törvényeken kívül álltak.

Az volt számára a biztos, ha a maga módján szolgáltat igazságot, és társaival egyénileg gondoskodik arról, hogy mindenki megkapja, ami jár neki.

 

 

Rózsa Sándor sírja a szamosújvári fegyház temetőjében

 

5.) Művészeti, irodalmi ábrázolások; a néhai betyárok összehasonlítása korunk förtelmes gonosztevőivel

Embertelen, zsarnoki rendszerek, idegen megszállások, hitvány ideológiák sorra követték (követik) egymást hazánkban, s mindegyik (belső és külső) ellenségünk olyan betyárképet igyekezett kreálni magának, amiből hasznot húzhat.

A felvilágosodást felváltó romantika nagymértékben idealizálta a betyárok jellemét és tetteit, de sok máig ható igazságot is kimondott róluk. Mostani tudásunk erről a különös, férfias világról lényegében ekkor alapozódott meg. Én úgy vélem, hogy a mindenkor őszinte népművészetben (naiv festők, pásztorfaragások) és népköltészetben (betyárdalok és balladák, rabénekek) megőrzött többségi emlékezet nem tévedhet nagyot, tehát hajlamos vagyok ebbéli ismereteimre, tapasztalataimra hagyatkozni. Mindezt jól kiegészítik a ponyvairodalom termékei, s főként nagy íróink, poétáink művei is. Hadd említsem meg itt Krúdy és Móricz Zsigmondnevét.

Előbbi plasztikus, vonzó kisregényt írt a betyárvilágról (lásd Források, a végén!), noha eléggé elnagyolja, felszínesen kezeli a kimeríthetetlen témát. Utóbbi pedig szívszorító, drámai hangvételű novellákban és regényekben pingál árnyalt és monumentális freskót róla. Tervezett regénytrilógiájából sajnos csak kettővel készült el (melyekkel hatalmas vihart kavart az értelmiség körében!), s halála miatt a második is csiszolatlan, töredezett torzó maradt (maga is elégedetlen volt vele). Viszont az első rész valódi remekmű, a legolvasottabb könyvei közé tartozik. Nincs módomban, hogy elemezzem a jelzett alkotásokat; helyettük inkább a (nép- és mű-) dalokból szakítanék egy színpompás mezei csokrot, megfejelve Arany Jánosszépséges költeményével.

Lássunk egy mintát a népi kézművességből is. Ebben és számos hasonló fafaragásban a betyár (a föld porából) szinte szakrális (égi) magasságokba emelkedik. Minden kelléke megtalálható itt egy misztikus utazásnak (táltos paripa, életfa, tulipán stb.); s ha alaposabban megfigyeljük a művet, bizony az állatövi utalások is föllelhetők rajta, miáltal az egész kompozíció kozmikus dimenziókba s a Teremtő oltalma alá helyeződik. Valóságos „csodának” lehetünk szemtanúi!

 

 

Színezett tükrös, domború faragással.

 

                                           Felirata: „Itt utazik Bogár Imre”

Befejezésül térjünk vissza a jelenkor szomorú realitásába. Gondoljuk át egy pillanatra, hogy milyen fertőben, miféle vad, élhetetlen világban robotolunk, mily’ alacsony nívón vegetálunk napjainkban? Vessük össze a betyárok sokat kárhoztatott bűneit a mostani országvesztő, népirtó maffiák garázdálkodásával és állami terrorjával. Ugye üdvös lenne 150-200 évet visszamenni az időben? Vegyük észre, hogy Rózsa Sándor és társai földre szállt angyalok voltak 20-21. századi „törvényes vezetőinkhez” képest.Akkor még „titkos féreg” foga rágta a nemzetet, most ránk uszított mohó ragadozók szaggatják szét a húsunkat, vámpírok szívják el az utolsó csepp vérünket, alvilági démonok fertőzik meg a lelkünket. Ennél már a pokol se lehet ijesztőbb, ennyi korcs, amorális parazita még soha nem támadt a magyarságra!Akkor csupán párszáz betyárlegénnyel kívántak leszámolni, most egy egész nemzetet próbálnak eltüntetni a térképről! Azok a szerencsétlen számkivetettek csak élni akartak, és sohasem okoztak fölösleges szenvedést senkinek. Ezek a brigantik, ezek a szívtelen pribékek semmivel se törődnek magukon kívül, lelopják a napot az égről, s mindenkit halálba kergetnek! Ők bezzeg nem bujkálnak, nem óvatoskodnak, nincs bennük „betyáros szemérem”, hanem a legotrombább nyíltsággal zúzzák be a koponyánkat, metszik át a torkunkat. Aki nem teljesen vak és gyengeelméjű, világosan láthatja, érzékelheti a különbséget akkor és most, azok és ezek között. Hejh, ha még egyszer megadatna, hogy úgy istenigazában, betyáros virtussal rendet vághatnánk sírásóink, hóhéraink tömegében! Nyilván örökre elfogyna a kedvük, hogy valaha is ártsanak nekünk.

Véleményem szerint az elfajult társadalmi rothadást, az állami (háttérhatalmi) bűnözést nem lehet kívülállóként, magányos farkasként, a társadalomból kivonulva csökkenteni vagy megszüntetni.Bár mindig voltak efféle kísérletek, legföljebb átmeneti enyhüléseket hoztak, azonban a kiváltó okokat sohasem törölték el.

Ezek a mindnyájunkat(a magyarságot s az egész emberiséget) érintő problémák, az egészséges, szabad életet ellehetetlenítő visszásságok csak egyetemes összefogással, közös akarattal, a társadalmon(s a törvényes renden, már ha létezik ilyen) belül maradva orvosolhatók, még akkor is, ha kínunkban s kilátástalannak tűnő helyzetünkben hajlamosak vagyunk külön ösvényeken járni. Megértem tehát a betyárokat, méltányolom jobbító küzdelmeiket, áldozataikat, mégsem állíthatom őket példának bárki, különösen az ifjúság elé, hiszen eleve bukásra vannak (voltak) ítélve. Az ő életfelfogásuk, lázadásuk sokunk számára rokonszenves lehet, akár az ösztönös ellenállás, a bátorság, hősiesség szinonimája is; viszont követni mégsem érdemes őket, mert nem hozhat gyökeres változásokat, nem vezethet el bennünket a tartós (örökkévaló?)

igazság, függetlenség és önrendelkezés kivívásához, azaz a pusztító gyarmati leigázottságból való kitöréshez és fölemelkedéshez. Nincs kifogásom a mai betyárok (betyárkodók?) ellen sem, de nekik is tudomásul kell venniük, hogy elmúltak a „daliás idők”, s nincs sok értelme nosztalgiázni, mert ez csak fölösleges energiapocsékolás. Az eredményt, a hatékony megoldást másutt kell keresni, de ezt már jómagam is számtalan írásomban kifejtettem. Ennek dacára őrizzük meg az egykori vitéz betyárok, kiváltképpen Rózsa Sándor emlékét, akik zömmel vérbeli hazafiak voltak, s bár nem értek el átütő sikereket, legalább megpróbáltak harcolni (ésszel és erővel) az elnyomás, a sátáni gonoszság ellen.

 részlet

 

 

                                Wass Albert: Elvásik a veres csillag

 

 

 

– Éppen ez az, látod, éppen ez az, ami nincsen rendben – hörögte az

 

öregember –, mert hogy meghalt a fiam, hát meghalt. Mások is meghaltak.Mindenki meghal. Te is, én is, minden emberfia. Így rendelte az Úristen. De azÚristen azt is elrendelte, hogy aki meghal, azt ott ássák el az otthoni temetőben,ahol holdtöltekor a holtak lelke kiülhet a sírkövek tetejére, s onnan nézheti az ismerős falut, meg a hegyet, meg mindent s láthassa, hogy minden ott van a maga helyén. Meg tavasszal, mint most is, amikor a füvek megindulnak, fák s virágok

élni kezdenek, a sok kicsi gyökér leér oda ahhoz, aki halott s aki odalent van, az megérzi ebből, hogy az élet halad a maga rendes útján tovább. Ez az, amit mi úgy nevezünk, hogy Isten nyugosztal valakit. De az, akit oda tesznek be, abba a messzi

idegen mocsárba, az miképpen nyugodhassék ottan? Erre felelj, Mózsi. Miképpen nyugodhassék?

– Mások is haltak meg háború idején idegen országban – nyögte Mózsi

kiszáradt torokkal, csakhogy mondjon valamit. De az öregember mérgesen legyintett feléje, munkában kérgesedett nagy kezével.

– Az más. Azok a hazáért haltak meg. S aki a hazáért hal meg csatamezőn, annak a lelke nagyobb úr odafönt a lelkek között, mint maga a főispán. Azoknak a lelkit külön angyalok vigyázzák, az ám. De most nincs háború! Most béke van, azt

mondják! S akit elvisz valami rusnya betegség ott, abban az idegen mocsárban, az még csak azt sem tudja, hogy miért halt oda.

Hogyan nyugodhassék hát az olyannak a lelke? Erre felelj! Hiába facsarta az eszét, nem tudott felelni. Csak állt ott az utcán, lehajtott fejjel, s vásott bakancsait bámulta ügyefogyottan. Öreg Tomborás pedig, mint aki tudja, hogy nincs erre felelet, hozzáfogott újra a kerítéshez, húzta, csavarta, gyűrte a vesszőket a karók közé, s ki se nézett többé az utcára, mintha senki se lett volna ott. Mintha az egész nagy kerek világon senki se lett volna, csak ő egymaga s a keserű búbánat a vállán.

Mózsi szótlanul ódalgott tovább, de az ő torka is keserű volt, s ezt a keserűséget akkor sem tudta lenyelni, amikor a jegyzői irodába belépett.

– Hunn a komisszár? – mordult oda az íróasztal mögött körmölő fiatal jegyzőre, akit egy évvel azelőtt küldött volt ki Brassóból a párt, hogy népi demokráciát tanítson a székelyeknek. Mándli elvtárs úrnak nevezték a falubeliek a göndör, veres hajú, szeplős képű legényt, akinek asszonyos rikácsolásba fulladt a hangja, valahányszor elfutotta a méreg. Ami pedig igen gyakran megtörtént, mivel Mendel Dezső román népköztársasági jegyző és községi párttitkár szeretett volna

lenni, legalábbis annyi tekintélyt kivívni magának, mint amennyi egy régi világbeli szolgabírónak kijárt. Ehhez pedig más módszert nem ismert, mint pökhendiséget és gorombáskodást. Mózsira is úgy nézett föl, mintha döfni akart volna, csak a szavai hiányoztak hozzá.

– Maga ki? – mordult rá ellenségesen.

– Egyet se törődjön azzal – csillapította Mózsi a maga módján a szeplőset –, csak azt mondja meg, hogy hol lelem meg azt a muszkából lett székely komisszárt, s már itt se leszek. Ettől aztán egyszeribe kiveresedett a Mándli elvtárs arca, s még a szeplők is meghegyesedtek az arcán, akár a sündisznó tüskéi.

– A komisszár elvtárs irodája a pártépületben van, mindenki tudja ezt – csattant föl mérgesen –, maga pedig, ha bejön ide, kopogjon előbb, s vegye le a kalapját, érti? Micsoda buta kulák maga? Hogy hívják? – Engem csak szép szóval, mert másra nem hallgatok – vicsorgott rá Mózsi annyi szelídséggel, hogy még egy veszett kutyának is becsületére válhatott volna,

de azzal már sirült is kifele az irodából, amilyen gyorsan csak tudott. Még így is a sarkait verdeste a megdühödött jegyzőlegény rikácsolása, egészen ki az utcáig. – Hej, ha csak egyszer elkaphatnám a nyakadat… – sóhajtotta Mózsi odakint,

bár tudta jól, hogy székely ember fejében az ilyen gondolat csak olyasmi, mint amikor a koldus kutyája füstölt sonkával álmodik. Egy öregasszony, aki tyúkokat etetett az egyik udvaron, árulta el, hogy a kastélyt keresztelték el pártépületnek a kommunisták. Annyit már tudott Mózsi, hogy a kastélyt még negyvennégy őszén megdúlták a román katonák, a bárót

láncra kötözve vitték el s azóta se látta senki. Azt is hallotta, hogy a kétszáz holdas urasági birtokot a román állam vette át s a kommunista párt kezére bízta, hogy csináljanak belőle minta-kommunizmust. Eddig azonban még semmi se történt,

csak a jószágot terelték el, s az ablakokat meg az ajtókat lopkodták szét az épületekből, de a földekhez nem nyúlt senki, ott hevertek parlagon, ahogy a báró ott hagyta őket.

– Hát kastélyba költöztették a kommunizmust? – bámult el Mózsi, amikor a vénasszonytól meghallotta a hírt – nem félnek, hogy elurasodik odafönt? Az öregasszony úgy nézett rá, mint aki bolondot lát

– Fölfújta már ezeket a hatalom úgy, hogy jobban nem lehet – morogta rosszkedvűen –, honnan jössz te, hogy még ezt se tudod?

Ismerte volt Mózsi a kastélyhoz vezető utat, nagyon is jól ismerte. Hányszor bandukolt ott fölfele a dombon a terebélyes vadgesztenyefák alatt. Mint mezítlábas gyerek először. Odajárt volt iskolába. Mert mindjárt az első háború után, amikor a

románok elvették a régi iskolát s román tanítót ültettek beléje, akinek a beszédét senki se értette a faluban, a szakállas báró odaajándékozta a vendégházat a református egyháznak, s abból csinált magyar iskolát.

 

részlet

 

 

 

 

Rabindranath Tagore:

 

Áldozati énekek

 

31.

 

"Rab, mondd meg nekem, ki vert bilincsbe!"

"Az én uram" - szólt a rab. Azt gondoltam, hogy hatalomban

és gazdagságban mindenkin túlteszek a világon, és saját

kincsesházamban halmoztam föl az aranypénzt, amely pedig

királyomat illette. Amikor meglepett az álom, az ágyra feküdtem,

amely pedig az én uram számára volt ott, s felébredésemkor

azon vettem magam észre, hogy rab vagyok saját

kincsesházamban.

"Rab, mondd meg nekem, ki kovácsolta számodra ezt a

széttörhetetlen láncot!"

Én magam kovácsoltam meg fáradhatatlan gonddal ezt a

láncot. Azt gondoltam, legyőzhetetlen hatalmam rabláncon tartja

majd a világot, s engem magamat zavartalan szabadságban

hagy. Így aztán éjjel-nappal, óriás tűzben kegyetlen, kemény

kalapácsütésekkel dolgoztam a láncon. Mikor végre munkámmal

elkészültem, s a láncszemek tökéletesen, széttörhetetlenül

fonódtak egybe, azon vettem észre magam, hogy vaskarmai

engem magamat tartanak fogva.

 

 

 

 

Bocskai István-díjban részesült Jókai Anna író

 

 

 

 

 

Kossuth Lajos (Torino, 1890. szeptember 20) megemlékező szónoklata az aradi hősökről:.

"A világ birája, a történelem fog e kérdésre felelni. Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl; engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem October 6ka térdeimre borúlva fog hontalanságom remete lakában látni a mint az engem kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, s a magasztos példáért, melyet az utódóknak adtanak; s buzgó imával kérem a magyarok Istenét hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairol a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen!"

 

 

 

http://blog.xfree.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

A Magyar Irodalmi Hírlevelet szerkeszti: Fenyvesi Miklós

http://irodalmihirlevel.freewb.hu/