Magyar Irodalmi Hírlevél

 

MAGYAR TITKOK: A halottvizsgáló.

BÁNFFY MIKLÓS (1873-1950) Bánffy Miklós: Erdélyi történet I.-III.

Siklósi András: 200 éve született Rózsa Sándor, a leghíresebb betyár

Eötvös Károly: Utazás a balaton körül

Fenyvesi Lilla: Üzenet Erdélyért

Rabindranath Tagore: Áldozati énekek

Radnóti Miklós ismeretlen verse

Fodor György :Ötvenfóbia 

VI. Irodalmi Humorfesztivál

 

 

 

               2013 AUGUSZTUS                                   NYOLCVANKETTEDIK MEGJELENÉS

 

 Itt letölthető  a teljes tartalom:

 

 

Bánffy Miklós: Erdélyi történet I.-III.

2012. november 13.

Az „Erdélyi történet” a két háború közti időszak egyik legkiemelkedőbb irodalmi alkotása volt. Az elmúlt évtizedben angol, francia, spanyol és olasz fordításban is megjelent, és a nyugati kritika Bánffy Miklóst Tolsztojhoz és Csehovhoz hasonlítja.

Losonczi gróf Bánffy Miklós(1873-1950) író, grafikus, díszlet- és kosztümtervező, színpadi rendező, politikus, külügyminiszter. Bánffy Miklós gróf „rendhagyó” jelenségnek számított a magyar arisztokrácia irodalmi képviselői között: ősi történelmi család leszármazottjaként, Erdély egyik legtehetősebb főuraként, sikeres magyarországi államférfiként választotta az írói és művészi hivatást. A „polgárosult arisztokrácia” képviselője volt.

Írói kibontakozásának tetőfoka az „Erdélyi történet” című regénytrilógia (I. kötet: Megszámláltattál, II. kötet: És híjával találtattál, III. kötet: Darabokra szaggattatol), melyben az I. világháborút megelőző világot eleveníti meg a nagyvilági társasági élet, a politikai cselszövések és egy viharos szerelmi történet keretében. A regény története tíz esztendőt ölel fel a XX. század elejének történelméből, 1904-től az első világháború kitöréséig.
Az „Erdélyi történet” trilógia az erdélyi és magyarországi felső tízezerről nyújt képet, kiknek életét a kártya, párbajok, politika, vadászat tölti ki. A polihisztor erdélyi arisztokrata Bánffy Miklós otthonosan mozgott a báltermek, a kaszinók világában, a kártyaszobák, nagy vadászatok, lóversenyek berkeibe, de a szerelmi és politikai csatározásokban is. Ily módon Bánffy „Erdélyi történet” című művében hiteles panorámát fest az erdélyi arisztokrácia életmódjáról, politikai magatartásáról, kultúrájáról, szokásairól, s egyszersmind az összeomlás felé sodródó történelmi Magyarország világháború előtti utolsó éveiről.

Az „Erdélyi történet” trilógia első része a „Megszámláltattál” két erdélyi unokatestvér, gróf Abády Bálint és gróf Gyerőffy László nézőpontjából mutatja be Magyarország világháború előtti letűnt világát. Éles kontrasztot mutat és burkolt kritikát fogalmaz meg a vidéki kastélyokban rendezett mulatságok, a budapesti felső tízezer élete és a felsőbb osztályok felelőtlensége és politikai ostobasága tekintetében. Abády Bálint az író önarcképszerűen megfestett központi hőse, parlamenti képviselőként megismeri a román hegyi parasztok ügyét, Gyerőffy viszont – pontosan tükrözve az Osztrák-Magyar Monarchia hanyatlását – elkártyázza vagyonát.

A trilógia második része „És híjával találtattál” a két erdélyi unokatestvér szerelmeinek és sorsának nagyon különböző történetet folytatja egy évvel később. A regény a szerelmi szálat sem nélkülözi, Abády Bálint és gyermekkori ideálja, Milóth Adrienn története keretében, aki a történet kezdetén még a tébolyodott Uzdy Pál feleségeként tűnik fel. A trilógia ezen második részében tanúi lehetünk hogyan sodorja Gyerőffy Lászlót az ital és akaratgyengeség a rohamos önpusztításba. Mindeközben az egymással vitatkozó politikusok nem veszik észre az ország népének valódi szükségleteit, mint ahogy azt sem, hogy a nagyhatalmak egyre közelebb sodorják a világot az 1914-18-as világháborúhoz, mely az ő világukat is örökre aláássa.

A „Darabokra szaggattatol” című harmadik rész Közép-Európa gyors széthullásának folyamatát ábrázolja. A Balkán-háború, Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia angolok, franciák, oroszok általi körbekerítése, és végül a trónörökös Ferenc Ferdinánd meggyilkolása feltartóztathatatlanul Magyarország darabokra esés felé vezet. Ugyanakkor előtérbe kerül a nélkülözések közepette elhunyó Gyerőffy László története, amiről az író együttérzően számol be, az ostobaságból elvesztett paradicsom iránti keserédes, ironikus nosztalgiával.

Ajánljuk e regénytrilógiát a történelem, a társadalmi és társasági élet múlt század eleji viszonyai iránt érdeklődő olvasók számára. Az arisztokrácia színes és gazdag világának bemutatása önmagában érdemessé teszi ezt a kalandos, történetileg hiteles nagyregény arra, hogy mindenki számára lebilincselő olvasmánnyá váljon.

Nemzetikonyvesblog.hu

Petőfi lehetséges nyughelyét azonosította be egy fiatal kutató

 

Szűcs Gábor Petőfi halála című könyve arra vállalkozik, hogy a népszerű költő rejtélyes és tragikus halálának körülményeit – melyek a szerző kutatómunkájának köszönhetően egyre jobban kirajzolódnak előttünk – az olvasóközönség elé tárja. – Könyvajánló

Új lendületet adhat a Petőfi-kutatásnak Szűcs Gábor Petőfi halála – Fehéregyháza, 1849. július 31. című kötete, a fiatal Petőfi-kutató ugyanis könyvében a költő sírjának lehetséges helyét is meghatározza.

“Nem titkolt célom volt, hogy a Petőfi Sándor halálával kapcsolatos tévképzeteket eloszlassam. Sok olyan tudományosnak láttatott állítás kering még manapság is, amelyeket semmilyen forrás vagy más kézzel fogható bizonyíték nem igazol” – fogalmazott Szűcs Gábor. Példaként a legismertebb, úgynevezett Ispánkút-elméletet említette, amely szerint a költőt vélhetően a Héjjasfalva felé vezető úton érte a halál. Itt ma emlékmű is magasodik.
“A Petőfi Sándor halála körüli bizonytalanságnak számos oka van, ezek közül az egyik, hogy a költőn kívül még egy Petőfi nevű honvéd is részt vett a csatában. Ezzel magyarázható, miért látták egyszerre több helyen is” – tette hozzá a kutató.

A Petőfi halála c. könyvből az olvasó óráról órára, sőt, szinte percről percre ismerheti meg azokat az eseményeket, amelyek Petőfi Sándor tragikus halálához vezettek, Szűcs Gábor kitartó kutatómunkájának köszönhetően. A kutatás alapját korabeli feljegyzések, naplóbejegyzések, jegyzőkönyvek, tanúvallomások adták, valamint a szerző minden elérhető szakirodalmat újraolvasott és alaposan átvizsgált, hogy aztán ezekből vonhassa le saját konklúzióját, és tárja a közönség elé a népszerű költő halálának általa vélt időpontját és helyszínét.

A kötet, amellett, hogy rekonstruálni igyekszik az eseményeket, számos térképpel és képekkel is illusztrálja azokat, jelentősége pedig felbecsülhetetlen lehet: elképzelhető, hogy új irányba tereli majd a Petőfi Sándor földi maradványai után való kutatást.

Nem segítette a történtek megismerését, hogy az utókor nem kezelte helyén a tanúvallomásokat, bizonyos emberekét, például Heydte osztrák ezredes csaknem 80 évvel későbbi emlékezését túlbecsülték. Másokéval, többek közt bizonyos Kurka Mihály 48-as honvédhuszár vallomásával nem foglalkoztak, pedig – emelte ki a szerző – valószínűleg ő volt az, aki utoljára látta élve a költőt. Szűcs Gábor szerint Heydtéről gyanítható, hogy sem életében, sem holtában nem látta Petőfit.

A kutató arról is beszélt, a honvédek maguk sem tudták, Petőfi a táborban van-e, sőt valószínűleg azt sem, hogy néz ki a költő. “Verseit valószínűleg nem olvasták, ám valószínűleg hallottak már róla” – jegyezte meg Szűcs Gábor. Hozzáfűzte, hogy az “ellenség” ugyan körözést adott ki a személyleírással, de ennek általánosságain maga Petőfi is mosolygott.

“Mindenki Petőfiből indult ki, nem pedig a csatából. Pedig ahhoz, hogy rekonstruálni tudjuk a történteket, tudni kell, hogyan zajlott le az ütközet, miként kerítették be az ulánus csapatok a települést, milyen volt az időjárás. Ezek alapján ki lehet zárni a hamis tanúvallomások többségét, amelyek csak torzítják az összképet” – fejtegette Szűcs Gábor.

A könyvben két térkép segíti a topográfiai eligazodást, ezeken a szerző felrajzolta az egyes kulcsszereplők mozgását, valamint a csapatok vonulásának útvonalát is. Az ütközetről szóló tömör összefoglaló segít megérteni a csata főbb történéseit, és Szűcs Gábor bemutatja, hogyan került Petőfi a harctérre, milyen egészségi állapotban volt, illetve elemzi a csapatok harcászati erejét is.
“Megpróbáltam rekonstruálni, mit tett, merre járt Petőfi az ütközet napján, majd a halálával kapcsolatos különféle elméleteket ismertetem” – magyarázta.

Szűcs Gábor a költő elestének legvalószínűbb helyszínét is kikövetkeztette. A kötet szerint a menekülő Petőfi a fehéregyházi csata fő helyszínétől “egy öreg ágyú lövésnyire, a Szöllöhegy nyugati lábánál” elterülő kukoricásban lelte halálát. Az is szerepel a könyvben, hogy nem dzsidával, hanem karddal oltották ki az akkor már fegyvertelen és holtfáradt költő életét.

Szűcs Gábor az MTI-nek elmondta, hogy a könyv megjelenése óta már többen is megkeresték egy lehetséges expedíció ötletével. “Elmondtam nekik, hogy ehhez milyen szakemberek, felszerelés, engedélyek kellenek, és azt is, a vizsgálatok mit tudnak majd kimutatni, illetve egy lehetséges költségvetést is felvázoltam. Meglátjuk, megvalósul-e az expedíció” – fogalmazott.

“Általában tőle csak azt a sort idézik, hogy “Ott essem el én, A harc mezején/, holott néhány sorral később úgy folytatja,/ Ott szedjék össze elszórt csontoma/” – idézte a költőt a kutató, aki szerint még rengeteg “munka” van Petőfivel kapcsolatban. Mint fogalmazott, következő kötetében – amelyet több szerzővel együtt kíván megírni – a költő legendáriumával fog foglalkozni.

Cultura-MTI / 2011. november 12.

 

 

 

Üzenet Erdélyért

 

 

Ti egykori magyar honfitársak!

Áldjátok nemzetünk, s egyetlen hazánkat.

Hisz ti is magyarok vagytok

Szívetekben még most is e nemzet ragyog.

 

Magyarország még most is a tiétek

Itt van országunk szíve, vigyétek!

Vidd csak! Vidd át Erdélyországba!

A mi magyarjainkhoz egykori hazánkba.

 

Hisz magyaroké e szent föld: Erdély.

Mindig volt erre bíztató, múlatlan remény.

Ne féljetek! Tiétek még a magyar hon!

Ha kell, Erdély és a magyar föld

Örökre egybe olvadjon!

 

Erdély! Teérted folyt a magyar vér

S küzdtek elődeink e drága honért.

Ne vegye el tőlünk e földet senki!

Ki akar velünk ilyen kegyetlenséget tenni?

 

Itt Erdélyben magyar dalt hallok.

S hallom csobogni a magyar patakot.

Mi magyarok még érezzük a magyar föld szagát.

S halljuk még Isten biztató,áldó szavát.

E két föld között, ha van is határ.

-Ne feledd hű magyar honfitárs-

Visszavár még téged Kolozsvár!

 

2005.július. 15. Fenyvesi Lilla

 

 

 

 

Puszták énekesei

Kühne Katalin

 

 

Petőfi Arany versek

értünk szóló remekek

Illyés Buda Nagy László

velük lobog a zászló

 

népek rónák nemzetek

soha el ne vesszetek

maradjunk meg egymásnak

higgyünk az igazságban

 

szabadságunk jöjjön el

Kárpát népe ha ölel

élhető élet közel

múltból jelen jövő lesz

 

megújul ősi nyelvünk

újra hősök lehetünk

sokasodunk gyarapszunk

fennmaradhat országunk

 

pusztáink nemzedéke

dalának érczengése

kapák kaszák pengése

helyett jóra intése

 

ébresszen fel népeket

vívhasson küzdelmeket

hozza el szép jövőnket

földünkre békességet

 

puszták énekesei

így kiáltsatok megint

add meg Urunk minekünk

mindennapi kenyerünk

 

puszta földön gabona

durvaságból szeretet

önzés helyett áldozat

adja meg a kegyelmet

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

 

 

 

 

Siklósi András

 

 

200 éve született Rózsa Sándor, a leghíresebb betyár

 

 

(Elhangzott 2013-07-09-én, a VI. Hódmezővásárhelyi Történettudományi Találkozón)

 

 

Rózsa Sándor

 

 

Mottó: „Ha még egyszer születhetnék,

 

           újra megint betyár lennék,

 

           betyár lennék a csárdában,

 

           betyár – az Isten házában!” (betyárnóta)

Rózsa Sándor(Szeged-Alsóváros vagy Röszke? 1813. július 16. – Szamosújvár, 1878. november 22.), a közismert betyárvezér elsősorban a nép megsegítése s a szegények istápolása révén él a magyarság emlékeiben, de persze megítélése saját idejében s az utókorában is eléggé ellentmondásos. Voltak, vannak olyanok, akik közönséges bűnözőnek, gazfickónak tartják. Kétségtelen, hogy nem volt „szent ember”, azonban tudatos gonosztevő sem; hiszen káros tetteinek oka nem elsősorban gyenge jellemében, szándékos elvetemültségében rejlik, hanem a mostoha körülményekben s a félfeudális társadalom érzéketlenségében, végzetes eltiportságában gyökerezik. Tanulmányomban ezt a problémakört igyekszem körüljárni, s a célszemélyen kívül szeretném megvilágítani néhány hazai és külföldi sorstársának hányatott világát, valamint összevetni a kései „utódok” magatartásával, motivációjával is.

Bevezetésül hadd idézzek néhány passzust Murgács Kálmán megrázóan tanulságos (film)novellájából.

„– Mondják kegyelmetek, miért adták erre a szomorú mesterségre a fejüket? Látszik, hogy nem ide indultak valamikor, s nem a szívük szerinti a rablás, meg a gyilkolás. Miért nem térnek vissza az emberek közé, hol becsületes munkával, becsületes kenyeret, nyugodt álmot szerezhetnek maguknak, ahol családot alapíthatnak? Ne mondják, hogy nem lehet. Széles az ország, sok vármegyében még a nevüket sem ismerik, menjenek el oda, ott új életet kezdhetnek. Szebbet, jobbat, boldogabbat.

– Azt hiszi uram, hogy meg nem tennénk, ha lehetne? Ha csak egyetlen mód volna rá, megpróbálnánk. Avagy azt gondolja, hogy boldogság nekünk nádasban bujkálni, erdőkben rejtőzködni, lesni folyton az üldözőket; fagyban járni, hóban hálni, s négy széles vármegyét keresztül kószálni csak azért, hogy két-három napra meghúzzuk magunkat, s ne ma, hanem holnap kerüljünk az akasztófára?

– De ha tudják, hogy ilyen a szegénylegény-élet, minek álltak oda?

– Mondom, hogy muszájból. Dezertőrök vagyunk mind a ketten, de azt is mondhatnám, hogy jóformán mindnyájan, kik szegénylegények lettünk. Én, uram, honvéd voltam Kossuth Lajos alatt. Gyerek voltam még, nem kényszerített senki, hogy katonának álljak, mégis odamentem. Perczel Mórseregében szolgáltam, s harcoltam Alibunárnál, ott voltam Szenttamásnál, verekedtem Jarkovácnál, szaladtam Mórnál, sebet kaptam kétszer, panasz el nem hagyta miatta az ajkamat soha, mert amit tettem, a hazáért tettem.

Azután elvittek német katonának, őriztem a hegyeket Klagenfurtban, harcoltam ötvenkilencben a taljánok ellen, és miért? A kapitányom, egy részeges, komisz morva ember, még a magyar szótól is eltiltott. Ha valaki magyarul beszélt, tíz kemény pálca járt ki érte. Hétszer verték rám a tízet-tízet, de eltűrtem. Tudtam, hogy el kell következnie a szabadulásnak, ami után hazatérhetek zsellérnek, szegénynek, más földje túrójának, de otthon lehetek a halasi határban, melynek minden fűszála, virága, pacsirtája engem vár, és értem imádkozik a városszéli kurta kis viskóban egy szegény asszony hajadon lánya, aki immár tizenkét esztendő óta sóhajtozik utánam, aki hű maradt úgy, ahogy megígérte valamikor, mikor katonának vittek. Vártam a szabadulás percét, ami el is következett. Hívatnak le a századirodába, s ott a kapitány tudtomra adta, hogy kész az obsit, mehetnék is haza, ha neki nem kellene az olyan kemény, katonának teremtett ember, mint én vagyok. Tehát ő káplárt csinál belőlem, csak kapituláljak be újabb tizenkét esztendőre. Megköszöntem a kegyes jóságát, de azt feleltem, hogy nem. Nem, még a klagenfurti hét templomnak minden tornyáért sem; nem, ha nekem adnák ezt a német várost házastól, határostól együtt. Megyek haza Halasra koldusnak, szegénynek, zsellérnek. A kapitány azt mondta, jól van, s intett az őrmesternek, aki méltó hóhértársa volt. Egy perc múlva ott állt a deres az udvaron, mellette az őrmester, kezében a nádpálca. Intett a katonáknak, azok lerántottak a húsz körmömről, s én megkaptam a káplári zsold előlegét, nem pengő forintban, hanem jól puffanó huszonöt botban. Kiállottam jajszó nélkül. Utána megkérdezték újból: akarok-e önként, szabad akaratból további szolgálatot vállalni? Mit tehettem uram, azt feleltem, hogy legyen. Odarajzoltam a keresztet valami német írás aljára, felvarrtam a káplári csillagot a gallérra, s néztem este a Göncölszekeret, mely nem mutat nekem többé utat Halasnak sohasem. Pedig hát mutatott. A múlt év tavaszán mundérokat szállítottunk Aradra, és kísérő kellett a szekerek mellé. Kivezényeltek engem is, és jöttem haza örvendező szívvel az ősi földre, hol magyarul turbékol még a vadgalamb is. Bajánál jöttünk át a Dunán, Szabadka felé igyekeztünk, hanem uram, mikor megéreztem ennek az áldott homoki földnek az illatát, mikor meghallottam a nádas zizegését, tudtam, hogy itt maradok, mert itt kell maradnom. Még akkor éjjel megszöktem, s negyednap ott voltam a Bogár János bandájában. Hova szegődhetne más helyre egy szökött katona? Hát ezért nem mehetek én vissza az emberek közé egyetlen egy vármegyébe sem. Köröznek engem mindenfelé, s ahol megtalálnak, ott velem virít az akasztófa. Máskülönben ez a cimborám története is, annyi különbséggel, hogy ő csak négy évig ette a császár kenyerét, de nem bírta a füle a sok ’kutyamagyart’ hallgatni, nem bírta a magyarságáért méltatlanul kapott ütlegeket, kereket oldott, amint lehetett. Kínkeserves magyar sors a miénk, amelynek vége mégis csak az akasztófa. Pedig higgye meg, nem tapad embervér a kezünkre, lopás sem szennyezi a lelkünket más, mint egy postarablás, ahol a németnek azt a pénzét vettük el, amit magyar ember verejtékezéséből rakott be a kasszába. A magyar uraságok komenciót mérnek, s ezért jobban vigyázunk a gulyájukra, nyájukra, ménesükre, mint a drága pénzzel fizetett pásztorok. Ilyen betyárok vagyunk mi, kérem, akiknél nagyobb gazemberek járnak emelt fővel, kevély arccal, s élnek jó módban, boldogságban, megtiszteltetésben.

Sóhajtott egyet, megfogta a tele palackot, s úgy vágta a korcsma falához, hogy az üveg ízzé-porrá tört. Búsongó lelke terhén akart vele könnyíteni. A deákok könnyes szemmel hallgatták a szomorú magyarok szomorú sorsát elbeszélő szavait. Remény-ittas lelkük összeölelkezett a betyárok reményvesztett lelkével. Nem ítélték el, csak szánták, végtelenül szánták a magyar sors kálváriás útját járó nyomorultjait, akiknek egy bűnük van, hogy magyarok. Egyszerű lelkük minden érzésével szeretik ezt a földet, amelynek a tulajdonosa, ha idegen is, de a föld porában ott hamvad ősapáik teste. Ott van a barázdák közé becsurgatva elődeik vére, verejtéke, hogy dús kalászt növeljen az idegenből ideplántált császári kegyenceknek, talpnyalóknak, kiknek egyetlen érdemük, hogy szívük mélyéből gyűlölik a magyart. (…)

Ki volt a betyár, s ki nem, ma se tudjuk megmondani. Voltak becsületes szegénylegények, s voltak a hatalom minden erejével rendelkező ’betyárok’, csak éppen a nevük volt komisszárius, bezirker, csendbiztos, meg a jó Isten tudja, miféle, feljebb. Betyárnemzetnek, rebellisnek gúnyolják a magyart. Talán nem is olyan szégyen. Hisz köztük sokkal több nemes szívű, melegebben érző ember volt, mint azok közt az ’urak’ között, akiket a magyar nemzet nyakára szabadított a sors kegyetlen akarata. Zöldell a fű tavasszal betyár-síron, pandúr-síron, hisz az Úristen esőt ad, mind a jóknak, mind a gonoszoknak földjére…”

1.) A törvényen kívüliség okai s a számkivetettek sanyarú élete

Kik és mik voltak a betyárok?

A szó eredeti jelentései: korhely suhanc, zsoldos, igazmondó; foglalkozás és birtok nélküli, facér legény; nőtlen, rátarti parasztivadék; nyalka ifjú, urasági cseléd; rabló, csavargó.

A betyárság egyfajta „intézmény” volt. Élethivatás, a maga külön erkölcsi törvényeivel. Az óriási pusztaságok, mocsaras lápvidékek, irdatlan erdők szinte kínálkoztak, hogy a lecsúszott egzisztenciájú emberek falkába verődjenek, mint némely állatfajták, s „társadalmat”, hierarchiát szervezzenek. Lehetővé tette ezt a rossz közigazgatás, a gyatra közrendészet, a fokozódó nyomorúság, vagy a levert és brutálisan megtorolt szabadságharc utáni szigorú Bach-korszak. Sokan menekültek a jobbágyság elviselhetetlen terhei elől, másokat elhajszolt a nem ritkán igazságtalanul kiosztott büntetésekkel járó megbélyegzettség. Az sem mellékes, hogy eleinte 12, majd 10, végül 8 esztendőre fogdosták össze a nehéz sorsú legényeket katonának, ami elől sokan elszöktek a pusztába vagy az erdőbe, ahol átalakultak „fenevaddá”. Ilyen emberekből fejlődött ki a betyárság. Persze, sok rosszvérű, züllött egyén is csatlakozott hozzájuk, ill. keveredett velük. A „betyármozgalomnak” ez az eléggé ismert időszaka az 1890-es évekig tartott, utána szinte varázsütésre megszűnt, főként a körülmények megváltozása miatt, noha később sem vált egészen okafogyottá.

A nép a hányatott életű betyárokat zömmel tisztelte, szívébe fogadta, sőt piedesztálra emelte, s étellel-itallal, ruhaneművel támogatta. Olykor még a veszélyt is vállalva, a saját portáján bujtatta, fedezte őket a szimatoló „fejvadászok” elől.

A betyárok sem voltak egyformák; eltérő eszközeik, céljaik és „munkamódszereik” szerint oszthatók csoportokra. A gyalogbetyára legalacsonyabb rangú: nem volt felszerelése vagy hátaslova. A betyárok „legelőkelőbbje”viszont a fegyveres lovas betyárvolt. A kocsin járó betyárokravaszok voltak: fedeles kocsin közlekedtek, a szalma alatt pedig fegyvert rejtegettek. A házásó betyárokrablási módszerükről kapták a nevüket: a fal alatt üreget, csatornát vájtak a szobába, úgy vitték el az értéktárgyakat. A lókötők természetesen állatokat (lovat, marhát, juhot, sertést) tulajdonítottak el, elsősorban tavasszal és ősszel, amikor kevesebb nyom maradt utánuk. A futóbetyárokat az különböztette meg a többiektől, hogy állandóan bujdostak, míg mások időnként törvényes foglalkozásuk mellett betyárkodtak. A „selyembetyárok” vagy „muszájbetyárok” a ritkábban előforduló köznemesi származékokat takarják. A kapcabetyárokolyan hitvány gazemberek, akiknek még társaik közt sincs becsülete. (E kifejezés garantáltan feldühítette az érintetteket, ezért többnyire meg is torolták a súlyos sértést, már ha módjukban állt.) A betyárbecsületpedig az összetartást jelentette, vagyis azt, hogy valamirevaló betyár sohasem árulta el a bajtársait, és semmiképpen se viselkedett velük tisztességtelenül. A zsiványokat az szeparálta el tőlük, hogy komoly indok nélkül is vért ontottak, senkit nem kíméltek, emiatt mindenki gyűlölte őket.

A betyárok általában éjjel „tevékenykedtek”, nappal békés pásztoroknak mutatkoztak. Egyik legfőbb feladatuk volt a szorgalmas figyelés, nehogy a csendőrök váratlanul meglephessék őket. Igen elterjedt jeladásuk a kútágas felengedése és a feltűnő pipázás (füsteregetés) is. Ez figyelmeztetett a zsandárok közeledésére, ill. jelenlétére. A betyárok nemigen használták a valódi nevüket. Hozzátartozóikat nem akarták bajba keverni, ezért azt még a bitófa alatt sem árulták el. A betyárokat olyan paraszti hősként emlegették, akik a németből gúnyt űznek, a gazdagot emberségre tanítják, a szegényt segítik. Az idegenből jött osztrák csendőrség nem ismerte az országot, sem pedig a népet. Az üldözött betyárok folyton félrevezették, kicselezték őket. Így alig értek el eredményeket a betyárvilág felszámolásában. A vármegyék merev szabályai, rendeletei és a túlzott megyei önállóság is megnehezítette sikeres elfogásukat. A furfangosan rakott szalmakazlak s a csárdák pincéi, titkos földalatti járatai, rejtett ajtói gyakran búvóhelyet, menekülési útvonalat nyújtottak a pribékek elől. (Volt olyan csapszék, mely két megye határára épült. Mivel a pandúrok engedély nélkül nem léphették át megyéjük határát, előfordult, hogy a betyárok békésen iszogattak a csárda egyik felében, míg a fegyveres perzekutorok tehetetlenül szemlélték mindezt a másik oldalon, ám a „szabály az szabály”. A környék népe, de főleg az érdekelt betyárok pedig jót mulattak rajta, hogy az üldözötteket éppen az üldözők rendeletei védik. Éltették, vivátozták a megye bumfordi vezetőit, hogy tartsa meg Isten továbbra is ezt a „bölcs” szokásukat.)

 

A betyárbandákáltalában 6-7 főből álltak, és szigorúan hierarchikus felépítésűek voltak, melyben mindenkinek megvolt az állandó helye („tisztsége”), a rátermettsége, képességei szerint, amit befogadása előtt bizonyítania kellett. A vezér(egyben a banda névadója) mindig a legkiválóbb, legtekintélyesebb középkorú személy volt, aki elegendő tapasztalattal rendelkezett, hogy a csapatot hatékonyan vezesse. Helyettese, tanácsadója, a fiatalabbak kiképzője volt az öregbetyár(kb. társelnök), ami a második rangot jelentette a bandában. A nagybotos volt a legerősebb s a legügyesebb verekedő, a lövőpedig a puskákhoz, pisztolyokhoz értett leginkább. A kutyás (vagy pecér) a felbőszült ebeket képes volt lecsillapítani, a paripásviszont a megvadult lovakat és bikákat „szelídítette” meg egy-egy állatszerzés és elhajtás során. A kujtorgó a hírek szállítását, a felderítéseket, a külső kapcsolattartást látta el, s az orgazdákkal egyezkedett az „üzletek” bonyolításakor. Végül a kéményleső a rejtekhelyre vigyázott, a csapatra főzött, s karbantartotta, javítgatta a harci eszközöket (karikás, fokos, vasalt bot, balta stb.) és egyéb szerszámokat. Persze előfordult, hogy egy legény 2-3 „funkciót” is ellátott, sőt az sem volt ritka, hogy némelyik pozíció betöltetlen maradt. A betyárok állandó edzésben voltak (birkózások, erőpróbák, fegyveres gyakorlások), aminek tényleges haszna a rablások és menekülések alkalmával mutatkozott meg. Jobbára magukban „dolgoztak”, másoktól elkülönülve éltek, de nagyobb akciók során alkalmi szövetségeket is kötöttek riválisaikkal. Meglehetősen szilaj, szűkszavú, morózus természetűek voltak (bár duhajkodásra, részegeskedésre is hajlamosak), ezért az életre-halálra szóló, kemény összecsapásokban nem kértek és nem adtak kegyelmet.

A betyárok a szabadságért önként vagy kényszerből elhagyták a társadalmat (ill. a peremére kerültek), fütyültek annak szabályaira és normáira; dacosan, öntörvényűen viselkedtek, azaz értékrendjüket áthidalhatatlan szakadék választotta el a „normális” világétól. Azért kompromisszumok is akadtak, hiszen akinek családja volt, gondoskodnia kellett felesége és gyermekei folyamatos látogatásáról, eltartásáról. A falusi, tanyai lakosság közelebb állt a betyárokhoz, mint a városi. Pártolta őket, felnézett rájuk (olykor a földesúri s az idegen elnyomás megfékezőit látta bennük), teljesítette „kéréseiket”, ugyanakkor félt is tőlük, hiszen megszokott rendjét alkalmasint veszélybe, bajba sodorhatták. A távolabbi városiak már kevésbé kedvelték a betyárokat, inkább felforgatóknak, zűrös, erőszakos elemeknek tekintették őket, akiktől nem ártana megszabadulni. A betyárok mindig vigyáztak a „jó hírükre”, s egyáltalán nem igaz, hogy nem törődtek a társadalom róluk alkotott képével, értékítéletével. Gyakran kikémlelték a lakosság véleményét, s olykor igyekeztek az elvárásokhoz idomulni. Akik megsértették a betyártörvényeket, s antihumánus cselekedeteikkel szégyent hoztak társaikra, azokat rövid úton elintézték, vagy kizárták maguk közül. Az ilyen szerencsétlenekből lettek a megvetett kapcabetyárok, akiknek ezután vajmi kevés mozgási lehetősége maradt. A hatalom kezdettől bűnözőket, üldözendő és likvidálandó haramiákat látott a betyárságban. El is követtek mindent ennek érdekében. Új rendvédelmi szerveket hoztak létre, a „fogdmegek” számát pedig jelentősen földuzzasztották, de sokáig eredménytelenül „kerülgették a forró kását”. Ha mégis elkaptak egy-egy legényt, roppant kegyetlenül bántak vele, mintegy példát statuálva a többieknek is.

Persze a betyárok sem tétlenkedtek ezalatt, mert jó néhány karhatalmistát, zsandárt küldtek át az örök vadászmezőkre. Itt említeném meg a Galíciából hazavezényelt, szabadkőműves Ráday Gedeont, aki jól felkészült, kíméletlen kozák lovasaival rettenetes pusztítást végzett a dél-alföldi betyárok közt. Az ő gyalázatos terrorjának „köszönhető”, hogy a 19. század végére a legaktívabb, legszervezettebb Szeged környéki (csongrádi) betyárok szétverése befejeződött.

 

folytatódik majd

 

 

A Magyar Irodalmi Hírlevelet szerkeszti: Fenyvesi Miklós

http://irodalmihirlevel.freewb.hu/

Terjeszti a Kárpáti Harsona