Magyar Irodalmi Hírlevél

 

 

 

Magyar irodalom csak egy van, de ez olyan nagy kincset ér,hogy
gazdaggá tehet mindenkit, aki e tiszta forrásból frissíti fel lelkét és elméjét.

 

 

NAGY IGNÁCZ : Temetés.

FALUDI FERENC (1704-1779)

Wass Albert :Elvásik a veres csillag

Czike László: Digitális reinkarnáció

EÖTVÖS KÁROLY :BALATONI UTAZÁS

A hét verse - Nemes Nagy Ágnes: Rózsafa

Petőfi Sándor: A nép nevében

 

 

             2014 Március              NYOLCVANNYOLCADIK MEGJELENÉS

 

                           A teljes tartalmat itt lehet elérni.

 

 gordiuscom@gmail.com

 

A hét verse - Nemes Nagy Ágnes: Rózsafa

Akkor találok rá Nemes Nagy Ágnes versére, kézírás, sárgult papírlapon: „Kimondhatatlan vágyom azt a percet, / amelyben élek”. Állj! Hogy mondja? „Kimondhatatlan vágyom azt a percet, / amelyben élek.” - A hét versét Nagy Gabriella választotta. 

12 óra 41 perckor megveszem a jegyet, a vonat 12:42-kor indul egy egész aluljáróval arrébb. Kiköpöm a tüdőm, integetek a vonatnak, hogy ne induljon el. A kalauzlány később határozottan állítja, azt ordítoztam felé: Füred? Visszaintett, szálljak már fel, de csak álltam a vágány mellett kövülten, kezemben négy pakk, hogy akkor most mi van. A házban éjszaka próbálom lekapcsolni a villanyt, de minél több gombot nyomok meg, annál több fény gyúl a belső terekben. Reggel felrobban a kávéfőző, fejen és mellkason talál, de csak a forró víz, a fémszerkezet darabkái elkerülnek. A konyhát barna foltok lepik, letörlöm, felmosom, szedem le a függönyről a maradványokat, amikor rám szakad a karnis. Tovább nem próbálkozom. Esik az eső egész nap. Szomorú, álmos idő, a délutáni olvasás alatt másodszor nyom el az álom, egy hangra riadok, női hang, azt mondja: Hagyd!
A kísértetszobában lakom, ez az úgynevezett emlékszoba, a Lipták család emlékeit őrzik itt. Lipták Gábor író és felesége a múlt század negyvenes éveitől tartott fenn szalont a házban, írók, képzőművészek vendégeskedtek náluk, a szoba falán fotók, festmények, rajzok, a cserépkályhának támasztva öreg sétabot. Amikor első alkalommal jártam itt, éjszaka reccsent a padló, kopogások, neszek, sustorgás, gondoltam, nem mondom el senkinek, minden bizonnyal gyönge az idegrendszerem. Nyitom ki az ajtót, kedves műfordító áll a küszöbön, bizalmasan kérdi, hogy aludtam. Érzem, becsapós kérdés, grimaszt vágok, jól. Na mert aki előttem itt lakott, meséli, annak megjelent Liptákné éjszaka. Ne ijedjek meg, barátságos szellemek.

Gabus és Pulcsi

Előveszem a ház emlékkönyvét (1951-1973), és lapozgatom. Weöresre emlékszem, Pilinszkyre, Illyésre (a könyvben egy helyen Jules Illyés) és Szabó Lőrincre, rendszeres látogatói voltak a háznak, most rátalálok Latinovitsra, Karinthy Cinire, Örkényre, Keresztury Dezsőre, Tamási Áronra, Schöpflinre, Réz Pálra, Domokos Mátyásra, Baktay Ervinre, Somlyó Györgyre, Juhász Ferencre, Kassákra, Szántó Piroskára, Kondor Bélára, Salvatore Quasimodóra és Tristan Tzarára. Szabó Lőrinc itt fordított Horatiust és Shakespeare-t. 1957-ből való az a bejegyzés, amelyet Shakespeare-ként ír alá: „Őszintén megvallom, jólesett az a komoly érdeklődés, amit Ön és Háza Irántam tanusitott, valamint az, hogy első vendégszereplésemet a túlvilágról Balatonfüreden megszervezni szives volt. Jelen voltam tegnap este a barátai közt, láthatatlanúl, és végighallgattam megbízottamnak, Szabó Lőrincnek előadásában a Macbethet: egész jó rémdráma... Megkóstoltam a murciját: tűrhető; a feketéjét: egészen jó; hanem, hallja, jobban is fűthetne, ha ilyen késő őszi időben vendéget hív! Ladyjével együtt szivből üdvözli igaz híve: William Shakespeare”.

 

 

Aztán a többi beírás, kinyílik az idő. „A barátságunk diófája alatt írtam”, jegyzi be Tamási Áron 1952-ben, „Jobb ha másutt tartózkodok, mer itt úgyis jelen vagyok”, írja „Weöres Sanyi” 1968-ban, „40 éves vagyok / Íme, mégis vagyok / Kályha mellett ültem / Mikor megőrültem”, olvashatóak „Dr. Karinthy Cini” sorai 1962-ből. Van itt képrejtvény, vicc és jókedv, meg persze emelkedettség. „A Győzelem és a Vereség napján köszönjük az emberséget és szépséget. Mégis visszataláltunk a víz jóízéhez, köszönjük egymásnak az életet” (Latinovits Zoltán, 1972). A barátok nagy része Gabusnak és Pulcsinak szólítja a Lipták házaspárt, s a könyvben többen a ház és a füredi élmények hatására született művüket dedikálják a vendéglátóknak. Mint Weöres vagy Pilinszky, aki a később Törőcsik Marinak ajánlott versnek az első változatához ezt írja: „Gabuséknak szeretettel (most írtam), tegnapi beszélgetésünk s bizonyos útszéli feszületek érintésére”.

Eszembe jut a hang: Hagyd! Akkor találok rá Nemes Nagy Ágnes versére, kézírás, sárgult papírlapon (mindegy, hogy eredetileg szigligeti, itt van, ebben a könyvben): „Kimondhatatlan vágyom azt a percet, / amelyben élek”. Állj! Hogy mondja? „Kimondhatatlan vágyom azt a percet, / amelyben élek.”

Nagy Gabriella

Nemes Nagy Ágnes: Rózsafa
                                  Parnasszien szonett Szigligeten

Kimondhatatlan vágyom azt a percet,
amelyben élek. S el nem érhetem.
Idő, idő! szüntelen benne reszket
a gyönyörűség és a félelem.

A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol,
egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék,
gálic-kék szőlők, nádas pincegádor,
egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég –

hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség,
hogy ott száll az egzotikus jelenlét,
a lepke-Föld a létlen űrön át, –

Hogy érem el a nyíló rózsafát?
Mely szökőkútként dobja fel magát,
és elevennek oly szép, mint az emlék –?

http://www.litera.hu

 

 

A királyné és Klapka

 

Az általános amnesztia után Kossuth Lajoson kívül a szabadságharcznak majd minden szereplője hazatért.

 

Hazajött Klapka György tábornok is, Komárom hős védője.

 

Erzsébet királyasszony, mióta elolvasta Horváth Mihály történeti művét, különös érdeklődést táplált a komáromi hős iránt. Midőn a felséges asszony megtudta, hogy a tábornok is visszatért hazájába, magához rendelte.

 

A Hofansage, amelylyel Klapkát felrendelték a várpalotába, csak így volt czimezve: Klapka György urnak.

 

Klapka elment a várkastélyba és jelentkezett. Azt mondták neki, hogy a királyné a várkertben sétál s azt kívánja, hogy Klapka ott mutassa be magát neki.

 

Ugy történt. Erzsébet királyné lebilincselő szivességel fogadta s egyenesen igy szólitotta: Tábornok ur...

 

Ez a gyöngédség felette meghatotta a szabadságharcz hős tábornokát. Még inkább meglepte az, midőn a királyné egy pár konvenczionális mondat után, amelyekben a budai kilátás szépségeit magasztalta, rögtön a szabadságharczra tért át. Klapkának beszélni kellett a hős harczokról, Komárom haláltmegvető védelméről. A királyné könnyes szemmel hallgatta végig a várvédő hős visszaemlékezéseit.

 

Bucsuzáskor igy szólt hozzá:

 

- Megkönnyebbült a lelkem, tábornok úr, hogy annak a korszaknak egyik legnagyobb élő alakjával megismerkedhettem

 

 

Petőfi Sándor: A nép nevében

 

 

Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
isten kezét el nem kerűlheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

 

 

 

 

 

 

A Magyar Irodalmi Hírlevelet szerkeszti: Fenyvesi Miklós

 

 

Email: gordiuscom@gmail.com

 

http://irodalmihirlevel.freewb.hu