„Nevem Bacsányi János, 53-ik életévemet fogom betölteni, a Zala megyei Tapolcán születtem, római katolikus vallású, nős vagyok. Atyám, kit már hétéves koromban elveszettem, Bacsányi György volt, ki mint szabad polgár vagyonából élt Tapolcán. Anyámat, ki már szintén meghalt, Benes Katalinnak hívták. Két testvérem volt, Katalin és az idősebb Anna, de már rég nem hallottam róluk, azt sem tudom, hol tartózkodnak, és arról sincs tudomásom, hogy életben vannak-e még. Fivéreim nincsenek”- mondta 1816-ban spielbergi kihallgatásakor.

Batsányi János 250 éve, 1763. május 9-én született Tapolcán, polgári családban. „Nem vagyok nemes, de hazámban, tudásom és foglalkozásom szerint, nemesi jogok illetnek meg” - írta. A Dunántúl legjobb katolikus iskoláiban - Keszthely, Veszprém, Sopron – tanult, majd jogot végzett Pesten. 1785-ben Kassára került kamarai gyakornoknak, de érdeklődése hamarosan az irodalom felé fordult.

1787-ben Kazinczy Ferenccel és Baróti Szabó Dáviddal megalapítja a Magyar Museum című folyóiratot. Kitartó, szakszerű munkával - sokan a szervező erőt tartják legfőbb erényének - a megújuló magyar irodalom első központi orgánumává tette a lapot. Sikerült a kor szinte minden íróját megnyernie: a felvidékiektől az erdélyiekig, a fiataloktól az idősekig, a nemesektől a polgárokig. Az írások nyelvi gondozásán túl nagy gondot fordított a folyóirat kiállítására és tipográfiájára is. A lap példányszáma 800 körül mozgott, mivel a posta nem vállalta a szállítást, kereskedőkkel lehetett csak terjeszteni. Előfizetők is voltak, Marosvásárhelyre 100 példányt kértek belőle, a Kiskunságban viszont csak 1 példányt tudtak eladni. Batsányi elkötelezettségét mi sem mutatja jobban, mint a folyóirat első számához írt tanulmánya: „Szükségünk vagyon minékünk ilyen egy társaságra; mely mind a maga tagjait kölcsön segítséggel, mind más magyar írókat hasznos tanácsadással a tudományoknak hazánkban való terjesztésére s az anyai nyelvnek szépítésére serkentse és ösztönözze; a közrebocsátott munkákat próbakövére húzván, a józan kritikának szövetnekével, minden részrehajlás nélkül, megvizsgálja; ami azokban követésre méltó, vagy távoztatni való, kimutassa…”

Batsányi talán legismertebb verse, A franciaországi változásokra 1790-ben jelent meg a folyóiratban. A költemény politikai tartalma miatt azonban eljárás indult a költő ellen. A művet a Magyar Museum 1792-ben szétküldött, 1793-ban elkobzott kötetéből ki kellett tépni. Az epigrammában a francia események meghatározó és előre vetítő pillanatára figyelmeztető költő később sem lesz hűtlen forradalmi gondolataihoz, bármilyen helyzetbe kerüljön is. „Tekints a múltakra, nézz a jövendőre, S intsd hazád andalgó fiait előre!”-írja már Széchenyi előtt.

1794-ben a Martinovics mozgalom leleplezésekor elfogják, (a legsúlyosabb vád A franciaországi változásokra című verse.) 1795. augusztus elején Kufsteinbe szállítják, ahonnan egy év múlva szabadul. A Kufsteini elégiák (különösen A rab és a madár) poétikai szempontból az életmű legkiemelkedőbb darabjai. 

Bécsben talál állást a pénzügyi hivatalnál. Hosszú szilencium vár rá, negyedszázadon át semmit sem tehet közre a saját nevével, ám irodalomszervező munkáját nem adja fel. Egyik elindítója a Magyar Minerva-sorozatnak, melynek célja régi magyar írók műveinek kiadása. Az első kötet, Ányos Pál munkái, az első kísérlet volt irodalmunkban a kritikai szövegkiadásra.

Bécsben megismerkedik Baumberg Gabriella, osztrák költőnővel, „Bécs Szapphójával”, s 1805. június 10-én összeházasodnak. A bécsi úrilány, kinek apja az udvarnál magas tisztet tölt be, mindvégig kitart rebellis társa mellett. Száműzetésben lévő férjéhez írt levelei mellett mindig ott van egy-egy ládika, ontva minden földi jót (rumot, teát, finom bort), amit a szűkölködő gondos feleség küldhet. „Vérzik a szívem a gondolatra, mit mond az utókor, ha megtudja, hogy két oly ritka emberi lélek, melyekhez hasonlót egy évezreden át nem hoz össze a végzet, a sors igazságtalansága által elválasztva arra vannak kárhoztatva, hogy a nagyvilágban bolyongjanak és saját polgártársaik köréből kiüldözve, arra legyenek rendeltetve, hogy a kétségbeesésnek essenek martalékul”, írja.

1809-ben Napóleon csapatai megszállják Bécset. Batsányi a franciák győzelmében a polgári szabadságjogok megvalósulását látja, s közreműködik a magyarokhoz szóló napóleoni kiáltvány fordításában. A francia csapatokat visszavonulásukkor követi Párizsba, és ott telepszik le, még évjáradékot is kap Napóleontól. 1815-ben, a szövetséges seregek Párizs megszállásakor őt is elfogják és bebörtönzik. Felesége udvari kapcsolatait is bevetve hiába harcol érte, Batsányit Linzbe száműzik. A következő, közel 30 év a linzi magányban telik, de Batsányi elszigeteltségében is működik, régi tervén, az Osszián-fordításán dolgozik, kapcsolatot ápol néhány hazai íróval, akik közül Kisfaludy Sándort tartja a hozzá legközelebb állónak.

1827-ben  Pesten megjelenik a Batsányi János Versei című kötet.  A 300 példányban kiadott mű keletkezésük időrendjében mintegy 80 verset tartalmaz, s ezzel Batsányi a száműzetés ellenére ismét bevonul a magyar költők sorába.

1839. július 24-én meghal a felesége, de Batsányi komor magányában is tovább dolgozik. Utolsó korszakából A magyar költő idegen, messze földön versciklusa emelkedik ki, a 12 versből álló mű mintegy összefoglalója az írói hivatásról vallott gondolatainak.  1845-ben Toldy Ferenc fel akarja keresni a linzi száműzöttet, de már csak haláláról adhat hírt, a „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” költője 1845. május 12-én, 82 éves korában elhunyt. Toldy még abban az évben akadémiai gyászbeszédet mond felette, s 1865-ben sajtó alá rendezi Batsányi verseit. Az írói hagyaték 1872-ben az Akadémia Kézirattárába, könyvtára (1121 kötet) a Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárába kerül. Batsányi összes műveinek kritikai kiadása 1953 és 1967 között jelent meg, Keresztury Dezső és Tarnai Andor szerkesztésében az Akadémiai Kiadónál.

Batsányi Toldy szerint irodalmunk első, a szó szoros értelmében vett politikai költője volt, aki korának legműveltebb írói közé tartozott. A II. József abszolutizmusával szembeforduló költő a világ megújulását a forradalmi eseményekben látta (gondoljunk csak az 1791-ben keletkezett A látó című versében megfogalmazottakra), legfőbb feladatának azonban még száműzetései idején  is a magyar  nyelv és az irodalom művelését tartotta (tudós társaság felállítását, a magyar nyelv szótárának elkészítését szorgalmazta). Végzete azonban az elszigetelődése lett: amikor 30 év után újra elküldhette írásait Magyarországra, a konzervatívok oldalán tűnt fel, s még a nyelvújítás jelentőségét sem értette meg.

Ha a Balaton északi partja felé visz az utunk, tegyünk egy kis kitérőt Tapolca irányában, a Malom-tó partján áll Batsányi és felesége, Baumberg Gabriella szobra, a város temetőjében pedig megtekinthetjük a költőházaspár síremlékét, a Linzből hazaszállított hamvakat közös koporsóban temették el 1934-ben.

„Csudálatos város, amelyik az ő furcsa, de öröklött és patinás érthetetlenségét, a maga speciális kolozsvári bélyegét reányomja polgáraira is. Hatalmába keríti az embert, aki falai közé telepedik és levegőjét szívja. Megbabonázza és magáévá teszi”- írta Kós Károly az Erdélyi Helikon hasábjain 1934-ben.

A latin betűk egy kis kolozsvári barangolásra hívja meg az olvasót. Nem az útikönyvek szerepét akarjuk átvenni, irodalmi szempontból szeretnénk bemutatni a várost. Felidézzük a városhoz kötődő írókat, költőket, bemutatjuk az irodalmi orgánumokat és a kulturális élet színtereit.
Mielőtt elindulnánk, lapozzuk fel Erős Zoltán: Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig című kézikönyvét, melyben a szerző betűrendben közli a különböző helységek magyar irodalmi vonatkozásait. Jó alkalom Kolozsvárral kapcsolatban próbára tenni a művet!
A Kolozsvárhoz  való kötődésnek számtalan fajtája, tere van. Lelkesen böngésszük, ki született, tanult a városban, töltötte itt egész életét, vagy éppen a történelmi események következményeként kellett elhagynia a helyet.  A kánon esetleg már azt is eldöntötte, hogy egy író rövid itt tartózkodása jelentős volt-e az utókor szempontjából.

A Farkas utca két végén állnak a város meghatározó alma materei. A Református Kollégium híres tanárai között találjuk Apáczai Csere Jánost, Gyulai Pált, Áprily Lajost, itt tanult Szabó Dezső, Kós Károly, Jékely Zoltán, hogy csak néhány nevet említsünk. A ma Báthory István Elméleti Líceum néven működő iskola jezsuita korszakában ide járt Pázmány Péter, Mikes Kelemen, a piarista időkben Kuncz Aladár, Laczkó Géza és Passuth László koptatta az iskola padjait.

Kolozsváron született és egész életében itt élt Reményik Sándor, aki Babits szerint „Erdély leghangosabb hatású dalnoka” volt, s rövid élete itt telt Dsida Jenőnek. Bánffy (Kisbán) Miklós munkásságát is meghatározta Kolozsvár,  ahogy Cs. Szabó Lászlóét is, a nyugati emigráció kiemelkedő alkotója visszaemlékezéseinek középpontjában mindig a kolozsvári gyermekkor állt. A fentebb említett szerzők néhány elbeszélését fellelhetjük a Noran Kiadó gondozásában megjelent Város a Szamosnál című kötetben, melyben klasszikus íróink kolozsvári témájú novelláit olvashatjuk. Kántor Lajos pedig Fellegek a város felett című tanulmányában Tamási Áron, Szabó Dezső művein túl, a fiatalabb nemzedékek kolozsvári tárgyú munkáira is ráirányítja a figyelmet, például a ma oly ritkán emlegetett Bálint Tibor Zokogó majomcímű regényére.

Megfordult a városban Ady, akit a helyi idegklinikán kezeltek, Petőfi nászútjáról hazatérőben a Biasini fogadóban szállt meg feleségével, Szendrey Júliával, Móricz az Erdély-trilógia felolvasókörútja során időzött a városban. Bródy Sándor újságíróként csak egy tudósításra érkezett, de másfél évig maradt, mert szerelmes lett Hunyady Margit színésznőbe, e frigyből született Hunyady Sándor író, kinek egyik legkitűnőbb novellája A vöröslámpás ház Kolozsvárott játszódik (Makk Károly készített belőle filmet Egy erkölcsös éjszaka címmel) .

Kolozsvár irodalmi folyóirataival is központi szerepet játszott a magyar irodalmi életben. A Romániai magyar irodalmi lexikonban bőséges információt találunk az irodalmi lapokról is. Egy adatra érdemes felhívni a figyelmet: 1867 és 1918 között 235 időszaki sajtótermék jelent meg a városban, 1919 és 1948 között 400 folyóirat és napilap közül válogathattak az olvasók. Az első magyar erdélyi folyóiratot, az  Erdélyi Múzeumot (1814-18) Döbrentei Gábor alapította (a folyóirat pályázatára küldte be a Bánk bánt Katona József).  Az 1921 és 44 között megjelenő Pásztortűz főszerkesztője Reményik Sándor volt, a folyóiratnak olyan jelentős szerzői voltak, mint Dsida Jenő, Nyírő József vagy Jékely Zoltán. Az 1928-ban induló Erdélyi Helikon(1928-44) fő motorja Kós Károly volt, főszerkesztője mindvégig Bánffy (Kisbán) Miklós, a lapban publikált Benedek Elek, Tamási Áron, Kuncz Aladár, de írtak ide a Nyugatosok is. Ma Helikon címmel jelenik meg, főszerkesztője Karácsonyi Zsolt. Az 1926-ban indult Korunkmeghatározó szerkesztői között találjuk Lászlóffy Aladárt, Cs. Gyimesi Évát, Kántor Lajost, akit 2008-ban Balázs Imre József követett, ma Kovács Kiss Gyöngy a lap vezetője. Az 1946-tól 1989-ig megjelenő Utunk főszerkesztői közül Szilágyi Istvánt emelnénk ki, Bodor Ádámnak 1978 és 1981 között a lap hasábjain megjelent publicisztikái Az utolsó szénégetők címmel 2010-ben látott napvilágot a Magvető Kiadó gondozásában. S ne feledkezzünk meg a Napsugárcímű gyermekirodalmi folyóiratról, amelynek évtizedekig fő munkatársa volt a tavaly elhunyt Fodor Sándor, a lap ma Zsigmond Emese irányításával jelenik meg.

Ki ne ismerné Kolozsvár temetőjét, a  Házsongárdit, a "nemzeti-könyvtárnyi temetőt", amit 1585-ben a pestisjárvány idején nyitottak meg. Mielőtt elindulnánk, vegyük kezünkbe a nemrégen elhunyt kolozsvári költő, szerkesztő  Lászlóffy Aladár Házsongárd című munkáját. A Kántor László fotóival illusztrált könyvben a szerző leírja a temető történetét, részletesen megemlékezik a jelentősebb síremlékekről, rövid, lírai pályaképben vázolja fel az ott nyugvó írók, költők életét. A mű végén térképet és a sírok jegyzékét is megtaláljuk. Itt nyugszik Dsida Jenő, a családi sírbolton olvashatjuk a legendás sorokat: „Megtettem mindent, amit megtehettem, /Kinek tartoztam, mindent megfizettem./ Elengedem mindenki tartozását,/ Felejtsd el arcom romló földi mását". Itt az építész és szépíró Kós Károly, a megannyi történelmi regény szerzője, Jósika Miklós, a zsoltárköltő és bibliafordító Szenczi Molnár Albert, Kriza János, etnográfus, a Vadrózsák népköltészeti gyűjtemény összeállítója, Brassai Sámuel, természettudós, az „utolsó erdélyi polihisztor”, Szabó T. Attila, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár főszerkesztője, Apáczai Csere János és hitvese, Aletta van der Maet, aki Áprily Lajos Tavasz a Házsongárdi temetőben című versét ihlette.

A sírkert talán legtragikusabb sírja egy családé, az 1976-ban öngyilkos lett Szilágyi Domokost 1977-ben a bukaresti földrengésben elhunyt fia, Attila (Kobak) követte, az anya és egykori feleség, költő Hervay Gizella 1982-ben önkezével vetett véget életének Budapesten.

Kolozsvár ma is az erdélyi magyarság kulturális központja. A városban működő könyvkiadókon, színházakon túl alkotói műhelyek és irodalmi szalonok várják a közönséget.

A könyvkiadás nagy múltra tekint vissza a városban: Heltai Gáspár nyomdája (1553-1575) az első magyar nyelvű officina volt (itt adta ki egyik legismertebb művét, a Száz Fabulát), Tótfalusi Kis Miklós Amszterdamból tért haza 1689-ben, nyomdájából 12 év alatt 100 könyv került ki. Ma a városban működő Koinónia Könyvkiadó színházi, szépirodalmi kötetei közül kiemelnénk egy gyerekeknek szóló kedves vállalkozást, a Kincses városok című sorozatot, amely Erdély nagyobb városainak történetét mutatja be.

A színházi életnek mindig nagy hagyományi voltak a városban, az 1821-ben megnyíló Farkas utcai kőszínház az első magyar színház volt. A Kolozsvári Állami Magyar Színház ma Tompa Gábor rendező és Visky András művészeti vezető irányításával dolgozik. Az évad utolsó bemutatója Máté Angi Mamó című regényéből készült színdarab volt Csipke címmel, Mezei Kinga rendezésében.

Az Orbán János Dénes író, költő tulajdonában lévő Bulgakov Kávéház a kulináris élvezeteken túl szellemi csemegéket is kínál: könyvbemutatók, irodalmi estek, kiállítások várják a közönséget. Itt mutatták be 2011. december 3-án Fodor Sándor A feltámadás elmarad című novelláskötetét, de itt volt a kolozsvári bemutatója Murányi Sándor Olivér nagy port kavaró, Zordok, a székely szamuráj című kéj-próza kötetének is.

A Kolozsváron alkotó íróknak több fóruma is működik: az Előretolt Helyőrség Alkotói Műhely, folyóiratuk Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy néven jelenik meg, a műhely könyvkiadója az Erdélyi Híradó, legutóbbi nagy sikerű kiadványa Muszka Sándor Sanyi bá című kötete. A nagy hagyományokra épülő Bretter György Irodalmi Kör fő célja a fiatal tehetségek bemutatása, ahogy a Kolozsvári Literátor Klubnak is, ahol bárki felolvashatja írásait. S az erdélyi írók szervezete, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) központja is a városban található.

1999 decemberében a Korunk szerkesztősége ”Kolozsvári anziksz” címmel  egyetemistákat, értelmiségieket szólított meg, milyennek látják a várost 2000 küszöbén. A Kulcsok Kolozsvárhoz: A föl nem adható város című kötet 76 kortárs szerző - író, szerkesztő, tanár, történész, lelkész, műfordító - vallomását tartalmazza.

Balázs Imre József: A város mellényzsebben

Ha egyetlen fogkefével érkezel, a város fényeivel ismerkedj előbb.

A magaslaton állj meg, s mielőtt alámerülsz, mielőtt hónapos szobád bé-

relt lakásra váltod, mielőtt házat vásárolsz egy meredek utcában, mielőtt

még lenne tavaszi köpenyed, amivel óvatoskodva lépsz át minden po-

csétát, ne feledd a fogkefét. Mártsd meg őt a fényben (persze előny, hogy-

ha telehold van éppen), és a rostok elraktározzák, ami elraktározható. Ami

pedig átszűrődik, sokkal szelídebb.

Ha érkezel, a magaslaton lassíts, ez a város. Valami óriás, nyugodt, szórt

fény, amit követhetsz, ha időd van rá, minden ablakig. S egy fogkefe, mely

ott a hónapos szoba, majd lakás, majd ház szekrényének mélyén.