Magyar Irodalmi Hírlevél

 

 

MAGYAR TITKOK:Dalárda

Vajta Dénes:Miért van szükség egy civil mozgalomra, amely a magyar nyelv természetéről feltárt felismeréseket terjeszti?

MADÁCH IMRE :(1823-1864)

Siklósi András: 200 éve született Rózsa Sándor, a leghíresebb betyár

Eötvös Károly: Utazás a balaton körül

Rabindranath Tagore: Áldozati énekek

S. A. Anonimus: Torzított visszhangok Wass Albert körül

Arany Sas Díj pályázati mű: Kelemen Balázs - A krónikás

 

Itt letölthető a teljes tartalom:

 

 

       2013 SZEPTEMBER                                                                    NYOLCVANHARMADIK MEGJELENÉS

 

 

 

Siklósi András

 

 

 

 

 

200 éve született Rózsa Sándor, a leghíresebb betyár

 

 

(Elhangzott 2013-07-09-én, a VI. Hódmezővásárhelyi Történettudományi Találkozón)

 

 

Rózsa Sándor

 

 

2.) Haramiák, rablók, útonállók, kalózok és hasonszőrűek Európában és a világban

 

A társadalmi kitaszítottság nem magyar specialitás(noha nálunk talán gyakoribb, mint másutt, hiszen okai is bőségesebbek és nyomósabbak). Többé-kevésbé minden népben, nemzetben előfordul valamilyen mértékben, ezért meg se kísérlem, hogy a világ banditáit leltárba vegyem. Erre alighanem egy lexikon is szűknek bizonyulna. Találomra csupán néhány híres-hírhedt nevet ragadok ki a sokaságból. Rögtön leszögezem azt is, hogy az idegen bujdosók közt vannak a mi szegénylegényeinknél jóval sötétebb és brutálisabb figurák, noha akadnak azért tiszteletünkre és/vagy szánalmunkra méltó emberek is bőven.

Robin Hooda brit mondakör és folklór egyik legünnepeltebb hőse, „a tolvajok fejedelme”. Egy törvényen kívüli, képzett íjász, aki társai segítségével fosztogatja az angliai Nottinghamshire megyében utazókat. Leginkább arról közismert, hogy „elvesz a gazdagoktól, és a szegényeknek adja”. Alakja a középkortól egészen napjainkig felbukkan könyvekben, filmekben és a média minden területén. Az őt megidéző balladák a 14. században terjedtek el. A következő század elejére már a nyárköszöntő mulatságok egyik jellegzetes karaktere lett. A róla szóló történetek a sherwoodi erdőbe és Nottinghambe helyezik, holott a történészek szerint yorkshirei lehetett. A balladákat és dalokat először csak az énekmondók propagálták, s csupán később terjedtek el szélesebb körben. Származását illetően van olyan történet, melyben közember, de ismeretes olyan is, ahol földbirtokait vesztett, lecsúszott nemesként kerül említésre az „angol betyár”. A legenda valóságalapjával, személyével kapcsolatosan megoszlanak a vélemények, s ma sincs egységesen elfogadott álláspont. Számos forrás szerint az feltételezhető, hogy egy normann nemesember volt, akit alattomosan kiforgattak javaiból, ezért törvényen kívülivé és a trónbitorló János király ellenségévé vált. Mindaddig harcolt az igazságtalanság és a zsarnokság ellen, míg a törvényes király, Oroszlánszívű Richárd, haza nem tért a szentföldi keresztes hadjáratból (aki aztán méltóképpen megjutalmazta kitartó hívét).

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Rinaldó Rinaldinisohasem élt, pusztán egy nagysikerű ponyvaregény, úgynevezett rablórománc hőse. Nem is foglalkoznánk tovább a kérdéssel, ha a nem a költőóriás Goethesógora, Christian August Vulpiusírta volna 1798-ban. Megjelenése után rögtön franciára és angolra fordították, majd minden európai, sőt néhány azon kívüli nyelven is kiadták. Terjedelme egyre nőtt, és számos változata keletkezett az idők során. Magyarországon a 19. század közepén kezdte meg pályafutását, s ez még a 20. század elején is tartott. Pedig nem különösebben értékes munka. A kusza és szellemtelen kalandhalmaz végső soron unalmas.

Viszont a lovagias rabló figurája: a szegények és elnyomottak védelmezője, a gazdagok, hatalmasok ostora ügyesen megragadta a néphangulatot, amely már ekkor rajongott a szabadságért és az emberi jogokért. Érdekességként megemlíthetjük még, hogy a szerző húgát, a 23 éves munkáslányt (Vulpius Krisztina) Goethe a házába fogadta, s miután gyermekük is született, feleségül vette. (28 esztendeig éltek együtt.)

Sir Francis Drake(1540 körül – 1596. január 28., Portobelo) angol tengerész, navigátor, helyettes admirális, felfedező és kalózhajó parancsnok, ill. politikus I. Erzsébetkirálynő idejében. Az általa vezetett flotta másodikként kerülte meg a Földet, és ő volt az első kapitány, aki élve hazajutott erről a vállalkozásról. Érdemeiért a királynő lovaggá ütötte. 1588-ban jelentős szerepet játszott a spanyol Győzhetetlen Armada visszaverésében. 1595-ben, egy San Juan (ma Puerto Rico) elleni sikertelen támadás után, vérhasban halt meg Panamában. Legendás vakmerősége meglehetősen ellentmondásos. Az angolok szemében nemzeti hős volt, a spanyolok számára szimpla kalóz („El Draque” = sárkánykígyó). II. Fülöpspanyol király 20.000 dukát (ma kb. 8 millió USD) vérdíjat tűzött ki a fejére. Meglepő, hogy a különben elég finnyás angol udvarnak semmi kifogása sem volt Drake módszerei ellen, sőt igénybe vették szolgálatait, felhasználták képességeit a leendő gyarmatbirodalom megteremtése végett.

Henry McCarthy(1859. november 23. – 1881. július 14.), leginkább Billy, a Kölyöknéven ismert, de más álneveket is használt. Hírhedt amerikai törvényen kívüli, aki főleg ló- és marhalopásokból, valamint bankrablásokból tartotta el magát. Pat Garrettés Billy kölyök valaha együtt rótta az utakat, illegalitásba burkolózva. Garrett egy idő után úgy dönt, a tisztesség útjára lép, és rendőrnek áll. Nem sokkal később bebörtönzi régi cimboráját. Billy azonban megszökik, és meggyilkolja Garrett két helyettesét. Garrett kénytelen hajtóvadászatot rendezni hajdani legjobb barátja elfogására. Sokan akarják Billyt holtan látni: bankárok, földbirtokosok és a terület kormányzója is. Menekülése közben Billy nem hajlandó rejtőzködni, és hamarosan össze is találkozik Garrettel. A kaland végül Billy halálával végződik, de hamarosan kibontakozik páratlan legendája. (Jellemző az USA silány históriájára, hogy efféle kétes alakokat, valamint az indiánok lemészárolóit, azután a még kártékonyabb gengsztereket, politikusokat emelte rivaldafénybe, hiszen náluk tisztességesebb hősei nemigen voltak. Mégis ők akarják megszabni több ezer éves múlttal, hatalmas kultúrával rendelkező népeknek, hogy miképpen, milyen keretek közt élhetnek.).

Juraj Jánosik(Terhely, 1688. január 25. – Liptószentmiklós, 1713. március 17.), a magyarul Jánosik Györgynek nevezett tót (szlovák) betyár is legendává vált, életét számos irodalmi mű és film dolgozza fel. A tót népköltészet és a romantikus művészeti alkotások is tovább gazdagították, árnyalták alakját. Trencsén vármegyében, a szülőfaluja környéki hegyi tanyákon nőtt fel. Tizennyolc évesen beállt Rákócziseregébe. Amikor 1708-ban, a trencséni csatában a császári csapatok vereséget mértek a kurucokra, ő fogságba esett, és kényszersorozás útján a Habsburgokszolgálatába került. Rabőrként szolgált a bitcsei várban, ahol megismerkedett az egyik fogvatartott zsiványkapitánnyal. Jánosik később visszatért szülőfalujába, de amikor barátja 1711-ben megszökött, beállt a bandájába. Többek között lovakat csempészett Lengyelországból. Később őt választották vezérré, de nem sokáig tölthette be ezt a tisztséget, mert a liptói pandúrok 1713-ban elfogták. A kínzást sem nélkülöző „bírósági tárgyaláson” fosztogatás és a Rákóczi-szabadságharcban való részvétel vádjával halálra ítélték és kivégezték. (Állítólag egy otromba húskampót vágtak a hátába, majd fölhúzták, s addig lógatták rajta, amíg kiszenvedett.)

Avram Iancu, magyarosan: Janku Ábrahám(Felsővidra, 1824 – Körösbánya, 1872. szeptember 10.) az egyik legbarbárabb magyargyűlölő és etnikai gyilkos, aki gyalázatos nevét örökre beírta az oláh (román) s a honi történelembe. Erdélyi jogász volt, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ellen szervezett császárhű oláh felkelés vezetője. Felszabadított jobbágycsaládban született. Apja vagyona révén humán tárgyakat tanulhatott, azután jogi iskolát végzett Kolozsvárott. Marosvásárhelyen lett írnok, majd visszatért az Érchegységbe, s Topánfalván elkezdte összegyűjteni a móc parasztokat a jobbágyfelszabadítás ürügyén. Eleinte békés tiltakozó akciókat szervezett, s gyorsan a környék mozgalmának egyik vezetőjévé vált, különösen a balázsfalvai oláh népgyűlésen való részvétele után. Radikálisan ellenezte a magyar forradalmárok követelését, azaz Erdély és Magyarország egyesülését (unióját), ami ettől függetlenül létrejött 1848. május 30-án. Július 11-én vált forróvá a helyzet, amikor Magyarország kinyilvánította Ausztriától való elszakadását. Ekkor Iancu és az oláhok (osztrák ígéretek és uszítások nyomán!) nyíltan ellenünk fordultak, s véres összecsapások alakultak ki a magyar nemesség és oláh jobbágyaik közt. Iancu ekkor már nyílt szeparatizmust képviselt (azaz Erdély oláh bekebelezését), amit még az osztrákok is elleneztek; s a hegyekbe visszavonulva magyarellenes gerillafelkelésbe, mészárlásokba kezdett. Azonban Bem Józsefdiadalmas serege ellen nem tudott komoly eredményeket fölmutatni, csupán a rombolásban és öldöklésben élte ki magát. Abrudbányán, Zalatnán, Nagyenyeden, Hariban, Nagylakon, Borosbenedeken és Járán példátlanul kegyetlen és alattomos vendettákat, valóságos magyar népirtást rendezett a békés polgári lakosság soraiban. Többek között Vasvári Pált – a pesti márciusi ifjak egyik szószólóját, aki éppen követségben járt a vidéken – is elfogták és felkoncolták. Avram Iancut a magyar forradalom leverése után sem vonták felelősségre, de legalább leszerelték és félreállították, ill. megfigyelés alá helyezték. Mellőzése, megaláztatásai miatt idegösszeroppanást kapott, alkoholista csavargóvá züllött, s élete végéig félőrültként, magányosan bolyongott a Kárpátok hegyeiben. Rövidlátó, önző, soviniszta politikájával nemcsak nekünk okozott súlyos károkat, hanem oláh testvéreinek is; mégis a mai Románia tele van a szobraival, emlékműveivel, s nemzeti hősként tisztelik.

 

3.) Betyárbandák, lókötők, zsiványok a történelmi Magyarországon

 

Itt is nagy a választék, ezért nem könnyű megrostálni a mezőnyt, de elkerülhetetlen, hiszen a főhősünk eleve adva van, Rózsa Sándor személyében. Miközben a szelektálást végeztem, szemembe ötlött, hogy a hazai betyárvilág nagyjából a mai Csonkaország területére korlátozódik (Alföld, Bakony, Somogy, Mátra stb.), azaz a Felvidéken, Erdélyben és egyéb régiókban alig-alig mutatható ki ez a „deviáns” életforma. Ennek okait persze most nincs módom kutatni, noha egyszer valakinek érdemes lenne alaposan megvizsgálni. (Valami olyasmire gondolok, hogy ez a középső, viszonylag sík terület volt leginkább kitéve a történelem viharainak, pl. az idegen hódítók betöréseinek. Jellegénél, domborzatánál, dúsan termő földjeinél, enyhe éghajlatánál fogva is ez a táj legalkalmasabb a megművelésre és a nagyállatok legeltetésére; márpedig a betyárok az alacsonyabb társadalmi rétegekből, főként a zsellérek, pásztorok [csikósok, gulyások, juhászok, kondások], ill. a szénégetők, favágók, szökött rabok és katonák soraiból eredeztethetők.)

 

Klasszikus értelembena kisnemesi származású (Székely) Dózsa György(Dálnok, 1474? – Temesvár, 1514) nem tartozik szorosan a betyárok közé, inkább azok történelmi előképének tekinthető, álláspontom szerint. Gyerekkorát falujában töltötte testvéreivel, apja halála után Makfalvára került. Mindig a vitézi pálya vonzotta, apja nyomdokaiba akart lépni, így később katonának állt. Több végvárban is szolgálhatott (bár erről nincsenek adatok), mivel Szapolyai Jánoserdélyi vajda 1513-as török elleni harcaiban lovaskapitányként vett részt. A hadjárat után nándorfehérvári őrségben maradt. Itt vívott győztes párviadalt 1514. február 28-án, a szendrői lovas szpáhik vezérével, az epeirosi Alival, aki már sok vitéz halálát okozta. Ezért a tettéért II. Ulászlókirály kétszeres zsold és aranylánc mellett lovagrendbe emelte, falut ajándékozott neki, valamint engedélyezte, hogy a családi címerébe a hőstett emlékére egy karddal levágott vérző kart illesszen. Eközben Bakócz Tamásesztergomi érsek és szentszéki követ 1514. április 9-én kihirdette a pápai bullát, azaz a törökök elleni keresztes hadjáratot, melynek vezérévé Dózsát választotta. Május közepére az országban mintegy 40.000 fős paraszti had gyűlt össze, azonban szervezési hiányosságok, Bakócz visszakozása, a keresztes háború lefújására tett kísérletek, a nemesek ellenkezése és az akkor uralkodó viszonyok együttesen a felkelés kirobbanásához vezettek. Dózsa György, hírnevét igazolva sok diadalt aratott, és bár az egész országban kitört a lázadás, ő csak a keresztes sereget irányította, a helyi zavargásokhoz nem volt köze. Bár a felkelők több helyen vereséget szenvedtek, ő seregével elfoglalta a Maros menti várak többségét. Egészen a temesvári csatáig (1514. július 15.) nem szenvedett vereséget, itt azonban Szapolyai beavatkozott, és nagy csatában legyőzte a felkelőket. Dózsa György és Gergelytestvére fogságba esett. Később mindkettőjüket borzalmas kínok közt kivégezték. A korabeli feljegyzések így írtak erről: „Először is tüzes vassal megkoronázták Györgyöt, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak…, fogaikkal széttépték és felfalták.” A szeme láttára három darabra vágták öccsét, majd ezután bitófára függesztették. A hiedelemmel ellentétben a trón, amelyre ültették, nem volt tüzes, csupán a korona, melyet a fejére raktak. A tüzes trónról szóló legenda csupán Petőfi Sándor(A nép nevében)költeménye után terjedt el széles körben. Dózsa György később az elnyomó főúri hatalom elleni harc jelképévé vált (lásd Adyés Petőfi verseit), bár a bolsevizmus alatt történelmi szerepét túlhangsúlyozták (a korabeli nemesi szemléletű. krónikások viszont leminősítették).

 

Angyal Bandi(Borsod vármegye, 1760? – 1806. november), eredeti nevén (Szentmártonyi)Ónody András, a legrégebbről ismert betyár. Felvidéki nemesi családból származott. Apja Ónody András, anyja Olchváry Krisztina, akikBorsod egyik legkiterjedtebb birtokával rendelkeztek. Gondos nevelésben részesült; gyermekkorát Sajószentpéteren töltötte, majd felváltva a család birtokain lakott. Legkedvesebb tartózkodási helye a dusnokpusztai major. Kétszer nősült. Első felesége Nyíriből való, az elszegényedett nemesi Angyal családleszármazottja. (Valószínűleg ragadványként innen kapta az Angyal nevet.) Első törvénysértéseit az 1780-as években követte el. A Hortobágyon gyakran megfordult gyanús alakok, kupecek, orgazdák között. Hajdúböszörményben 6 hétig tartják fogva, mire igazolja, hogy a város méneséből a saját lovait szakította ki. Először 1787-ben fogja el a vármegye, négy ló ellopásáért. Mire egy év múlva kihirdetik az ítéletet, elég sok bűncselekményért kell felelnie. Tizenkét ízben elkövetett tolvajlással vádolják, de csak hármat találtak ebből bizonyítottnak. Leghíresebb tette a karcagi, mezőtúri vásárok szétverése. Elég szigorú büntetést róttak ki rá: 8 évi börtönt, közmunkával súlyosbítva. Kegyelmi kérelmére az udvari kancellária a büntetést két évre mérsékelte, s édesanyja kérelmére további hét hónapot engedtek el. Ebben nagy része volt nemesi származásának. Ez később is hasznára volt. A család kiterjedt rokoni kapcsolatai révén időnként sikerült eltussolni ügyeit. Azokból pedig volt bőven. Továbbra is tartotta a kapcsolatot korábbi cimboráival, orgazdaságba, lopásba keveredett. Börtönbe kerülésekor írta meg a maga mentségére „Apológiáját”, hibáinak, tetteinek magyarázatát. Íráskészsége a korabeli átlagnál magasabb iskolázottságra vall. Négy vármegyében (Borsod, Abaúj, Gömör, Hajdú) ismerték viselt dolgait. 1799-ben a borsodi bíróság újra elítélte 2 évre. Megint fellebbezett, de ezúttal a kancellária megduplázta (4 évre) a büntetését. Mivel Ónody nem vonult be önszántából a szegedi börtönbe, országos körözést adtak ki ellene. Ekkor már Angyal Bandinak nevezte magát. A néphagyomány és Csongrád vármegye elfogatóparancsa szerint jó kiállású ember volt, hivalkodóan cifra pásztorgúnyában járt, torzonborz bajuszát pederve viselte. Az okmány említi, hogy több nyelven beszélt: magyarul, deákul (latinul), németül, tótul. Angyal Bandi haláláról sokféle mendemonda terjedt el.

Az egyik szerint börtönben halt meg 1804-ben, a másik szerint felakasztották, illetve kisfia halála után felhagyott a betyárkodással, és békés öregségben halt meg. Az igazság az, hogy az 1805-ben kiadott körözés ellenére Angyal Bandi nem került börtönbe, hanem 1806-ban kelevényben (gennyes kelések) halt meg. Az alakját övező legenda még életében kialakult, később több szabadlegény vette fel a nevét, s a lovas betyár mintájává vált. Viselt dolgai, kalandjai megjelennek a népdalokban, balladákban. Nemesi származása miatt az úri betyáralakja nagyon foglalkoztatta a közvéleményt. Még népszínmű is készült róla, sőt Jókai Móregyik elbeszélésének (A népdalok hőse) is ihletője. A népnyelv egy vasútvonalat is elnevezett róla, a „puszták réméről”. A pásztorok körében elterjedt mondák szerint birtokán föld alatti istállóban vagy kazalnak álcázott rejtekhelyen tartotta lopott állatait, amelyeket 1-2 éven át nevelt, és csak akkor adta el, ha biztos volt, hogy eredeti gazdája már nem ismeri föl.

Sobri Jóska(Erdőd major, 1810. – Lápafő, 1837. február 16.), eredeti nevén Pap József, a maga idejében rettegett útonálló volt, aki később legendás dunántúli betyárként vált közismertté, alig pár évnyi zsiványkodás következtében. Halála után még ötven évvel is arról beszéltek, hogy nem halt meg, azaz „Sobri él”, és gazdag számadó valahol az Alföldön, ill. emigrált Amerikába. Rózsa Sándor után talán a leghíresebb magyar betyár. Körülötte valóságos kultusz alakult ki: mesék, dalok és táncok őrzik emlékét. Szombathelyi börtönbüntetésekor, a szóbeszéd szerint, Sobri valóságos paraszt-Adonisszá vált. Amikor közmunkára vezették, a cselédek és az úrinők fürkésző tekintete követte minden mozdulatát. Apja, Pap István, a Sopron vármegyei Sobor faluból került Vas vármegyébe, a mai Bögöte közelében fekvő Erdőd majorba kanásznak, ahol Jóska nevű fia született. (Valószínűleg édesapja szülőfaluja után kapta a Sobri ragadványnevet.) A legenda szerint fiatalkori rossz társaság terelte a tévútra. Még szinte gyerekként inkább legénykedésből, mint bűnöző szándékkal részt vett egy bakonyi disznólopásban, majd az eltulajdonított jószág értékesítésében. A cselekményre azonban hamar fény derült, s Jóskát a törvényszék a kár megtérítésére és a szombathelyi börtönben letöltendő 2 év büntetésre, továbbá pálcázásra ítélte. A néphagyomány szerint a börtönben megváltozott. Romantikus történeteket szőttek a Benkő Lázárnevű porkoláb feleségével létesített szerelmi kapcsolatáról. Egyik rabtársától tanult meg írni, olvasni és öltözködése is megváltozott. Mikor visszatért, cifra ruhát viselt (varrottas mellény, ezüstgombos dolmány, piros bagaria csizma), és kész kalandor volt. A börtönből való szabadulásáról is többféle mendemonda kering. Az egyik szerint az említett porkolábné segítségével szökött meg, míg a másik szerint (ez a valószínűbb) rendesen kitöltötte büntetését. 1835-ben társával, Fényes Istókbojtárral kirabolták a kolomposi juhászt. Istókot elfogták és felakasztották, Sobrinak azonban sikerült megszökni. Ettől kezdve bujdosásra kényszerült, és csakhamar a csavargó szegénylegények vezérévé vált, akikkel a Dunántúl erdős vidékein garázdálkodott. Alvezérét Milfajt Ferkónak hívták. (Milfajt hat iskolát végzett, s több nagyúrnál szolgált inasként, Sobri bizalmasa és tanácsadója volt.) A Bakony és a hozzá közel lévő Vas, Zala, Győr és Veszprém vármegyék voltak működésük területei. Bandájukkal általában gazdag számadó juhászokat, kereskedőket fosztogattak. Sobri 1836-ban követte el talán leghíresebb tettét, amikor Kónyiban a győri káptalan pénztárát rabolta ki, és az uradalmi számtartó minden vagyonát elvette. Másik híres esete Hunkárezredes kirablása volt, ami végzetesnek bizonyult számára, hiszen az áldozat (akinek ezúttal szó szerint egy fillért sem hagytak a házában) nagytekintélyű és befolyásos ember volt. Az ezredes nem volt rest, magánál a királynál és a nádornál is panaszt tett, így a vármegyék és a kormányzati szervek szigorú és megfelelő intézkedésekre utasíttattak. A közvélemény eddigre már félte Sobri nevét. Az országban gyakoriak voltak a rablások, melyeket akkor is az ő számlájára írtak, ha nem ő követte el. Veszélyessé vált az utazás. A kancellária a bűnözés megállítása érdekében mozgósította hat vármegye katonaságát, és valóságos hajtóvadászatot rendeltek el ellene. Fejére 100 arany vérdíjat tűztek ki. Az üldözött Sobri csapatát kétfelé osztotta: az egyik Milfajt vezetésével a Vértes felé vonult, míg ő a másikkal a Bakonyon át Tolna felé tartott. Alvezérét érte előbb utol a végzet: egy elfajult mulatság során saját magát lőtte meg; a sebesült betyárt elfogták, és 1836. december végén a rögtönítélő bíróság felakasztatta. Sobrit és öt társát Somogy és Tolna vármegye határán, Lápafőnél kerítették be. Itt szabályszerű ütközet alakult ki, a sarokba szorított betyárok bátran védekeztek, még sebesülten sem adták meg magukat. Sobri folyamatosan tüzelt a 30-35 főnyi katonára, akik végül mégis a közelébe férkőztek, és egy tiszt lándzsával rontott rá. A betyár célba vette, de amikor rádöbbent, hogy körül van véve, a fegyvert maga ellen fordította, és szíven lőtte magát. A még életben lévő társai közül néhánynak a zűrzavarban sikerült kereket oldani. Sobri az 1800-as években a magyar közbiztonság elrettentő helyzetének szimbólumává vált, egyesek a magyar Rinaldó Rinaldininek nevezték, s olyan tettekkel is felruházták, melyeket el sem követett. Vahot Imre, Eötvös Károly, Krúdy Gyulais írt róla, ponyvakiadványokban is gyakran szerepelt, de még a német nyelvterületekre is eljutott a híre. 2002-ben pedig kalandfilm készült életéről.

 

Bogár(Szabó) Imre(Bócsa, 1842. április 6. – Pest, 1862. július 19.) az ország egyik leghíresebb lovas betyárja volt, minden vidéken ismerték a nevét. Mikor felcseperedett, gulyásbojtárként szolgált. 1860-ban történt, hogy a gulyából hiányzó ökrök miatt gyanúba került, vallatásra fogták, és 1861-ig börtönben ült; pedig a néphit szerint ártatlan volt., s nagyon bántotta az igazságtalan bánásmód. Nyilván nem volt született gonosztevő. Szabadulása után nem szegődött el sehova, hanem felcsapott szegénylegénynek, s társaival rablásokat, fosztogatásokat követett el. Bandájának tagjai: Bogár Jakab(az öccse), Bogár Mihály(az unokatestvére), Zsákai Ferkó, Dönti Péter. Betyárkodása alig egy évig tartott, mégis jelentős hírnévre tett szert. Bujdosása során beüzent az úri házakba, hogy küldjenek ki neki élelmet, italt, pénzt. Ha teljesítették a kérését, akkor nem bántott senkit.

Rendszerint mindent megkapott, mert a betyárbandáktól való félelem abban az időben mindenkit önkéntes adakozásra biztatott. (Amiatt, hogy nagyobb rablások és gyilkosságok nem fűződtek nevéhez, az emberek idealizálták a személyét, s halálát is megsiratták.) 1862 nyarán ismét fogságba esett, s azonnal ki is végezték, noha a rögtönítélő bíróság kevés bizonyítékot talált ellene. Inkább elrettentő példát akartak statuálni vele, hogy az elharapódzó betyárságot megfékezzék. Az akkor húszéves, „igen szép külsejű és arcú” ifjú akasztása sokakat megmozgató esemény volt Pesten. A nép ellepte az utcákat, amikor virágkoszorúval a kezében a vesztőhelyre szállították. Nyilván a nagy érdeklődés volt a fő oka, hogy az egyik legszebb betyárballada fűződik nevéhez, amelynek írott változatát már 1870/71 telén följegyezték, ám szinte semmiben sem egyezik a megállapítható tényekkel. Az elfogatás körülményeit is másként adja elő, s a dalban emlegetett lányról sincsen szó a törvényszéki és csendbiztosi iratokban. Fizimiskáját valóban daliásnak írják le az egykorú újsághírek (egyik szerint „arcvonásai az Isten képmását viselik”), s ennek lett a következménye, hogy a népköltésben – közvetetten stilizálva – aranyos zabláját, ezüstös kantárját emlegetik. Híres betyárokról gyakran vélték úgy, hogy előkelő származásúak. Bogár Imréről is suttogták, hogy a kalászdi gróf fia, akit egy dunai hajóskapitány lopott el, majd egy cigányasszony nevelte fel. Borsodban úgy tudták, hogy a kepesi gróf törvénytelen fia volt.

Vidróczki Márton(Mónosbél, 1837. november 12. – Mátraverebély, 1873. február 8.) híres mátrai, palóc vidéki betyár volt. Bandájával bekalandozta Heves, Gömör, Nógrád és Borsod vármegyét. Az életéről nem maradt fent semmi. Apja Vidróczki András juhász volt. Azt, hogy miért választotta a szegénylegények hányatott életét, a néphagyomány sokféleképpen magyarázza. Egyes történetek szerint katonaszökevény volt, mások szerint bojtár korában kegyetlenül megverte a számadója, s ezért állt betyárnak, de romantikus szerelmi történetről, árva sorsról, törvénytelen származásról is beszélnek vele kapcsolatban. Legvalószínűbbnek az első két verziót tartják a kutatók. A mondák szerint szép, derék ember volt, lobogós ujjú inget, bő gatyát viselt, pisztolyokkal, puskákkal bőven felszerelkezve járt. A hiedelem szerint nem fogta a golyó, kegyetlenül megbüntette ellenségeit, nagylelkűen meghálálta a segítséget. Csak a gazdagtól rabolt, a szegényt nem bántotta. Sok történet szól vakmerőségéről, féktelen természetéről, mulatozásairól. Mindezek miatt félelemmel vegyes tisztelet övezte nevét az emberek között. Egy ízben betért egy mikófalvai lakodalomba, amikor a pandúrok már országosan körözték, s egy nemes úr, akinek korábban megmentette az életét, juhásznak öltözve, a subája alatt menekítette ki. Vidróczki haláláról szintén többféle verzió látott napvilágot. Egyesek szerint a szeretője árulta el, többen gondolták úgy, hogy egyik társa ölte meg. A korabeli sajtó közleménye is ezt igazolja. Ezek szerint Pintér Pista,egyik bandatársa végzett vele Verebély határában. Örök álmát pedig Egerben, a Rókus temetőben alussza. Sírját kopjafa jelöli, s barlangot és forrást is neveztek el róla. Alakját Kodály Zoltán is felidézte egyik zeneművében (Mátrai képek), valamint számos népdal, ballada is fűződik hozzá.

 

Patkó Bandilegendabeli betyár, akinek alakjához dalok és mondák kapcsolódtak a 19. század végén és a 20. század elején. Hagyománya főképp a Dél-Dunántúlon élő. Alakja folklorizáció eredménye. Egy versbéli betyár elevenedett meg a népi képzeletben. A hozzá kapcsolódó történetek más híres betyárok történeteinek az elemeiből variálódnak (megajándékozza a szegény asszonyt a gazdag kereskedő rovására, vérdíjért elárulják stb.). Patkó Krúdy írásában (Valakit elvisz az ördög) is megjelenik, de nem betyárként, hanem mint a vidéket járó Alvinczi Eduárdönkéntes testőre. Somogyban „saját betyárjuknak” tartják. Barcs mellett egy hatalmas kocsányos tölgy „Patkó Bandi fája” néven ismert. Zamárdiban nyaranta róla elnevezett „hétpróbás betyárversenyt” tartanak. 1904-ben Rákosi Viktoregyik munkájában (Az én falum) elbeszéli egy csárdában töltött éjszakáját. A gazda egy fapadot jelölt ki alvóhelyül a számára, melyen harminc évvel korábban Patkó Bandi sokat hált. „Betyárnak jó lehet – felelém –, de nincsen egy becsületes ember számára való fekvőhelye? – Oda magam fekszem – mondá a szíves házigazda.”

 

Savanyú (vagy Savanyó) Jóska(Izsákfa, 1841. szeptember 12. – Tótvázsony, 1907. április 9.) hírhedt bakonyi betyár volt, s egyben az utolsó a „nagyok” mezőnyében. Vas vármegyei katolikus családban született. Édesapja, Savanyú József, juhászszámadó volt Orosziban, édesanyja neve Kovárczi Erzsébet. Két édes fiútestvére volt, Istvánés János, valamint egy Márianevű féltestvére, apja második házasságából. István öccse is betyárnak állt, de őt a pandúrok 1879. június 29-én lelőtték. Savanyú Jóska birkát lopott, és emiatt lett törvényen kívüli. Betyárnak állt, és bekalandozta a dunántúli Vas, Zala, Győr és Veszprém vármegyéket. A róla szóló mondák jelentős része is ebben a régióban keletkezett. Elsősorban kisnemeseket, módos parasztgazdákat, falusi kereskedőket, tehetősebb iparosokat rabolt ki bandájával (Doma Vendel, Horváth Venczel Mihály, Czifra János, Hajdú Borzas István, Orbán János). Elkövetésükre jellemző volt a különös kegyetlenség, hiszen áldozataikat gyakran megverték és megkínozták. Először 1860-ban fogták le, amikor nyolc hónapot töltött a veszprémi fegyházban fegyveres csavargásért. 1872-ben egy sitkei rablás miatt megint letartóztatták, de ekkor a bűnrészességét nem tudták bizonyítani. Másodszor 1875-ben, Sümegen egy hónapot töltött börtönben, súlyos testi sértés miatt. 1881-ben Bogyai Kálmáncsabrendeki földbirtokos kúriáját próbálta társaival sikertelenül kirabolni, de ekkor már gyilkosságba keveredett, hiszen lelőtték Bogyai Antalt, a ház urának testvérét. Ezután egyre merészebb lett, és a nagyvázsonyi uradalmi pénztárt vakmerő módon, fényes nappal harmadmagával rabolta ki. Az 1880-as évekre az ország legkeresettebb betyárjává vált. Sok vidéken feltűnt, és a nyelvekkel is elboldogult, hiszen jól beszélt a magyaron kívül tótul, és németül is megtanult élete során. Magyarul és németül írni és olvasni is tudott. A hatóságok évekig tehetetlenek voltak ellene, hiszen Savanyú és számkivetett cimborái sikeresen bujkáltak a Bakony sűrűjében.

Alacsony termete (mindössze 159 centiméter magas volt) sokszor segítette abban, hogy el tudott rejtőzni a Bakony legkisebb sziklahasadékaiban is. Végül a fejére kitűzött 1000 forintos vérdíj mellett a bosszúvágy segített kézre kerítésében. Bandája egyik tagja, Mogyorósi Imre, billegi bojtár feladta őt, mert Savanyúék 1883-ban a nagybátyját a henyei erdőben agyonlőtték. 1884. május 4-én, a halápi csárdában, mulatozás közben fogták el. Magyarósi ide hívta a betyárokat áldomásra, és a borba erős altatót kevert. Az így elbódított betyárt már könnyen lefogták. Az 1886-os bírósági tárgyalásán 29 bűntettel vádolták meg, köztük rablással, emberöléssel, súlyos testi sértéssel, hatóság elleni erőszakkal. A gyilkosságot nem tudták rábizonyítani, de még így is életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Ezután több mint 20 évet a börtönben töltött, 1901-ig Illaván, majd 1906-ig Vácott. Végül gróf Csáky Kálmán Emánuelváci püspök kérelmére kegyelmet kapott. Kiszabadulásakor, jóval túl a hatvanon, már kiöregedve a betyársorból, szabóműhelyt nyitott, de hamarosan öngyilkos lett, amit búcsúlevelében azzal indokolt, hogy reumája miatt kibírhatatlan fájdalmai voltak. Az orvosai szerint, fájdalmai enyhítése érdekében amputálni kellett volna a lábát, ám ő a műtét elől mereven elzárkózott. Nagyon jó tanyái voltak a Gyöngyösi, a Vámosi, a Billege csárda, vagy az alföldi Puszta csárda. Volt egy cseles szokása, hogy pandúrnak öltözött, és így járta az erdőket, mindenhol érdeklődve Savanyó Józsi felől. Egyszer egy erdőkerülő el is árulta neki, hogy hol található meg,. No, de meg is járta! Másnap a Vámosi csárdában a magát zsandárnak kiadó Savanyú és társai meginvitálták a fickót az asztalukhoz. Ott elvették a puskáját, a sörétet kiszedték belőle, beleszórták a borába, és megitatták vele. Közben fegyvert szegeztek rá, és a feje felett ütésre készen egy baltát tartottak. Elverték, s mivel egyik lába kificamodott, a fél lábán kellett táncolnia. Azután megeskették, hogy soha nem árulja el őket, majd Savanyú felfedte kilétét. A Keszthely c. lap 1884. május 11-i számában írnak Savanyú Józsi elfogásáról, a „hős” csendőrök felmagasztalásával. A hely, időpont és a szereplők megfelelnek a valóságnak, csupán az elfogás módjának és körülményeinek leírásában van hazugság. A rettegett betyárvezért több mint tíz évig hiába keresték, üldözték, s most a csendőrök csak úgy kimennek az erdőbe, rávetik magukat és elfogják? Nem ment ez ilyen egyszerűen. Az igazság az, hogy csellel, árulással gyűrte le a hatóság Savanyúékat, amiről az újságolvasó városi népek nem értesülhettek, ellentétben a csárdák látogatóival, ahol még sokáig emlegették. Savanyúnál elfogatásakor egy díszesen gravírozott Lancaster, egy szép Lefauheux kétcsövű fegyver, egy tízlövetű forgópisztoly és egy kettős fedelű Remontoir ezüstóra volt. A csárdajárók imígyen szóltak róla: „Jó ember volt az kérem, nagyon jó ember; a szegényeket nem bántotta, de nem bántott az mást sem; nem rabolt, nem gyilkolt, vér nem tapadt a kezéhez, csak szépen elkérte az uraságok pénzét.”

 

folytatódik majd

 

Rabindranath Tagore:

 

Áldozati énekek

 

30.

 

 

 

Egyedül indultam el a találkozóra. Mégis ki az, aki

 

nyomomban lépked a csendes homályban?

 

Oldalt kerülök, hogy kitérjek társasága elől, s mégse

 

szabadulhatok tőle.

 

Ahogy nagy gőggel ott lépked, felkavarja a földről a port, s

 

minden szóhoz, amit csak kimondok, hozzáfűzi a maga hangos

 

szavát.

 

A saját gyarló énem ez, uram, mely nem ismer szégyent.

 

Engem azonban szégyen tölt el, hogy az ő társaságában lépek

 

ajtódhoz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

S. A. Anonimus: Torzított visszhangok Wass Albert körül

 

 

 

 

 

 

 

 

Koncepciós cikksorozat Romániában
 

 

Ac Cuvîntul liber (Szabad szó) című marosvásárhelyi újság az utóbbi években (2000-2003-ban) több cikket, sőt cikksorozatot közölt (íratott?!) Wass Albert lejáratására. A cikkek elkövetői a magyarszimpatizánsnak egyáltalán nem nevezhető 90 éves Raoul Şorban művészetkritikus, a nálunk eleddig ismeretlen költő-publicista Lazăr Lădariu, továbbá Grigore Foculescu, Mircea Dogaru, Dorin Suciu, Ion Mărgineaunu és Maros megye első szenátora, Dimitru Pop.Az újságcikkek címe: A sámán gróf megtorlatlan bűntettei (Mircea Dogaru); Szobrokat a bűnösöknek? (Lazăr Lădariu); Az igazság nevében! (Lazăr Lădariu);

 

 

 

Egy Hargita megyei iskola egy háborús bűnös nevét vette föl. (Dorin Suciu); Akit macska szül, egeret eszik. (Ion Mărgineanu); Igazságot hoznak a bűnös Wass Albert ügyében. (Grigore Foculescu); Határozott NEM a háborús bűnös Wass Albert hívei ügyében! (Grigore Foculescu); Kísérlet egy háborús bűnös rehabilitálására? (Lazăr Lădariu); Az idős Wass Albert Isten verését kérte Trianon döntése után Romániára. (Raoul Şorban); A háborús bűnös Wass Albert mellszobrát törvénytelenül állították föl, azonnal le kell dönteni. (Dumitru Pop); Erdély Román föld és az ő tiszta könnye (Raoul Şorban); A Wass Albert könyvrecenziót az Adevărul (Igazság) című lap közli. A marosvásárhelyi Mentor Kiadó jelentette meg Istenszéke mellett címmel a trilógiát. A recenzens C. Stănescu cikkének címe: A múlt sose tér vissza. Raoul Şorban idézi Wass Albert: Háborús bűnös című novellájának egyik részletét és az irodalmi művét egy az egyben azonosítja a valóssággal. (E novella A Kráter honlap Wass Albert műveiből személyvényeket közlő lapjain el is olvasható!)

 

A cikksorozat szerint Wass Albertet jogosan súlyos felelősség terheli 16 ártatlan román és zsidó ember halálában. 1940. szeptember 20-23-án az ő parancsára öltek meg egy görög katolikus papot öttagú családjával, néhány román lakost Vasasszentgotthárdon és a zsidó kereskedő Jacob Rozenberg rokonait Mihály Esztert és Mihály Rozáliát. Mint ismeretes Wass Albert a horthysta magyar hadsereg katonatisztje volt. A két zsidó lakost és két román parasztot kivitték a község határában lévő tóhoz és agyonlőtték. Ott is temették el őket még a vallásos tradíciót is megtiltották. Az újratemetést pedig azzal akadályozták meg a hozzátartozóknak, hogy 8 hónapi katonai felügyelettel őriztették. E bűntettek elkövetésében aktívan részt vett Wass Albert és apja. Aztán az író a hitleri csapatokkal Németországba szökött. Távollétében a háborús bűnökkel foglalkozó Népi Bíróság halálra ítélte. Wass Albert személyesen ismervén Mihály királyt, kegyelmet kért, de a király elutasította kérelmét azzal indokolván, hogy tetteinek bűnössége elévülhetetlen. Wass Albert ezután menekült Nyugatra s később az Egyesült Államokban, Floridában telepedett le. Irodalmi művei révén sikeres íróvá vált. Általában a publicisták zöme elismeri, hogy Wass Albert íróként hiteles és jelentős, sikeres író, de autentikusak maradnak a tettei is, amelyek miatt elítélték? Wass Albertet felelősség terheli a 11 omboztelkei lakos haláláért, akiket a cikk fogalmazója szerint az ő parancsára lőttek le. E bűneiért, bűnpártolásért Wass Albertre Magyarországon is életfogytiglani börtön várt volna. 1996-ban kérelmezte a magyar állampolgárság fölvételét, de elutasították. (Az engedély csupán ez évre szólt. Megj.) Az író reménytelen kétségbeesésében 1998-ban vadászfegyverével véget vetett életének. Tettének egyik oka a publicista véleménye szerint , hogy a Hősök és Mártírok Tisztelete nevű nemzetközi szövetség már a nyomában volt, és bíróság elé akarta állítani a két zsidó származású áldozat miatt. Lazăr Lădariu és társai kiszélesített kampányba fogtak Wass Albert és hívei ellen. Segítségükre hívták a bukaresti főrabbit, az ország több zsidó szervezetének felelős vezetőit, akciójukba be szerették volna vonni Románia majd minden sajtó- és médiafórumait, így kívántak befolyást gyakorolni a nemzetközi közvéleményre. Interpellációt nyújtottak be a Román Parlament illetékes szerveihez is. Hűséges hazafiságukat hangoztatva tételesen fölsorolják, bepanaszolják! A magyar történelmi múlt visszaállításáért munkálkodó erők, magyarországi politikai pártok: MDF, Fidesz, Kisgazda Párt képviselőinek korteskedő utazásait Erdélyben Nagyváradtól Brassóig, hogy Fodor Imre és Szász Jenő polgármester lehessen. Fölháborodásukat fejezik ki a Wass Albert kultusz kiszélesedése okán. Wass Albert irodalmi népszerűsége, könyveinek óriási sikere megosztotta a román írók egy részét. A magyarországi Kráter Műhely Egyesület könyvei Wass Albert összes műveit fölvállaló missziós tevékenységét még tekinthették volna bátor beavatkozás -nak, de az író trilógiájának román nyelvű kiadását Romániában és a román Művelődési Minisztérium és a Magyar Könyvalapítvány támogatásával már koránt sem. Az Adevărul című lap 2000. októberi számában két széles kollumnányi recenziót közöl a román nyelven megjelent Istenszéke mellett című trilógiáról. A recenzens méltatja Wass Albert művét; párhuzamot keres a román irodalomban és így talál rá az általa ismert klasszikusokra: Sadoveanura, Eminescura, Eliadera. Összeveti Wass Albert témaválasztását a román klasszikus Sadoveanu vadász-, halász és juhásztörténeteivel. Párhuzamot von a két író egyes szereplői között, rokonítja. C. Stănescu elismeri Wass Albert írói kvalitásait, méltányolja, hogy az író egyforma szimpátiával kezeli a személyeket és nem tesz különbséget a szereplők nemzeti hovatartozása miatt. A fordítóról megjegyzi, hogy Corneliu Căltea szöveghű munkát adott ki a kezéből. Wass Albert 30 könyvet adott ki írja a recenzens , most végül a művei az ő hazája. Kilencven évesen halála előtt észrevette, hogy szereplői (románok, magyarok, németek, örmények, zsidók, oroszok) az Istenszéke előtt (1952) lapjain már rég rájöttek, hogy a múlt már sose tér vissza. Tragikus dicsősége ez a halhatatlan műnek a múló élet fölött. Wass Albert jelentős írója az erdélyi térségnek.
A Wass Albert könyvről közölt méltatás rágalmak hadjáratát indította el a Cuvîntul liber (Szabad szó) szerkesztőiben. Egymás után jelentek meg a Wass Albert bűnös múltjáról írt, íratott (?) cikkek és interjúk. L. L. szervilizmussal és hazafiatlansággal vádolja a recenzenst és kikéri magának, hogy a háborús bűnös Wass Albert írót a román írófejedelemhez Mihail Sadoveanuhoz merészelte hasonlítani. A könyv megjelenése miatt felelősségre kell vonni az akkori művelődési minisztert, Ion Caramitrut is, aki jelentős anyagi támogatásban részesítette a kiadót. Felelősség terheli az RMDSZ vezérkarát és a Wass Albert kultusz kiszélesítőit: a papokat, lelkészeket egyaránt. R. Şorban fölhívja a román parlament figyelmét, hogy Erdély főleg vegyes lakosságú (Székelyföld stb.) területein a könyvesboltokat elárasztották a Magyarországon kiadott Wass Albert könyvekkel. Követeli híveivel a Wass Albert kultusz megszüntetését, a Wass Albert és Daday Lóránd mellszobrok eltávolítását. Tudatták a parlament illetékes bizottságával, hogy a régeni katolikus templomban magyar színű zászló leng, a magyar himnuszt éneklik rendszeresen és Szent István király eszméit akarják újra megvalósítani Nagy-Magyarország visszaállítását éltetik, ezért ténykednek.
A következő följelenő-jelentkező Ion Mărgineanu (író, aki jogász apjától tud az 1940-ben történt atrocitásokról, akit Wass Endre (Wass Albert apja) letartóztatott és elkobozta minden ingó és ingatlan vagyonát.

 

Sérelmezik, hogy Wass Albert urnája illegális úton mégis Románia területén, a marosvécsi kastély kertjében talált nyughelyet, és így precedenst teremtenek a kötelező jellegű kultusz kiszélesítésére, hiszen a megemlékezések alkalmai majd tág teret biztosítanak erre. Ismét előkerül Daday Lóránd ügye, aki szintén szobrot kapott, pedig a Bécsi Diktátum éveiben különböző álnéven írta román- és zsidóellenes kampányokra szervezendő uszító munkáit.
R. Şorban szerint mind Wass Albert, mind Daday Lóránd két oláhfaló . Pomogáts Béla a Magyar Írószövetség akkori elnöke kéri a romániai írókat, hogy vegyék védelmükbe a két erdélyi magyar írót, nevezetesen Wass Albertet és Daday Lórándot. Lépjenek föl a koholt rágalmak ellen; bízik abban, hogy a román írók hallatni fogják hangjukat a kölcsönös magyar-román szellemi kapcsolatok feszültségmentességéért, a két jogtalanul támadt magyar író érdekében.
R. Şorban véleménye szerint Pomogáts Béla egész publicisztikája, mely immár román nyelven is olvasható, hisz három kötetben adták ki, románellenes és revizionista szellemiségű.

 

Ismét föllángol az egykori Nagy-Magyarország elmélete, ennek beszédes bizonyítéka, hogy immár japán nyelven is megjelentették Erdély történetét. Wass Albert románellenességéről írt a magyar író Benamy Sándor: Huszadik században éltem című művében. Benamy följegyzi, hogy Wass Albert végtelen gyűlöletet érzett a románok iránt.
Az Observator Hírügynökség közlése szerint: a háromtagú bizottság, melyet a művelődési miniszter állapított meg: tagjai a művelődési miniszter, Răzvan Theodorescu, Nicolea Băciuţ (költő) és a minisztérium ellenőrző bizottságának vezetője rendelkezésének értelmében eltávolították Wass Albert mellszobrát Régenben és Holtmaroson. Bartha József és Pákó Benedek papot, illetve lelkészt kötelezték a szobrok eltávolítására. A cikkek azt bizonygatják, hogy Wass Albertnek szüksége volt arra, hogy az észak-amerikai hatóságot meggyőzze és ezért halála előtt 1998. február 17-én ezt írta: gondolatai valahova egy távoli országba repültek, egy kastély gyümölcsöseibe, mely régóta elveszett, valahol Észak-Erdélyben, Szamosújvár mellett , így összegzi életét: 1. egy kis gróf voltam Erdélyben-Magyarországon, 2. arra ítéltettem, hogy kisebbségiként éljek Erdély földjén, 3. egy fiatal magyar egy utat keresvén (az életben), 4. egy elszomorodott fiú Észak-Erdélyben, 5. egy hazáját védő katona, 6. egy magyar menekült németalföldön, 7. egy magyar emigráns Amerikában, 8. egy magyar, aki Amerikában eszményeket keresett, 9. egy harcoló magyar öreg, aki végül is észrevette, hogy az ő hajdani (régi) hazája ragaszkodik a múlthoz és a múlt nem tér vissza soha. A cikkek írói hűséges románságukat hangoztatván különböző sajtó- és médiafórumokon át egészen a Román Parlamentig tiltakoznak a Wass Albert kultusz ellen. A szidalmazók nem kímélik sem az RMDSZ, sem a magyar pártok vezetőit, még az ex köztársasági elnököt sem, szétfröcskölik följelentéseiket a köztiszteletet érdemlő egyházi személyiségek és a demokrata szellemiséget valló román értelmiség prominenseire egyaránt. Mivel az állami tévé, rádió és a jelentős sajtó nem vállalt partnerséget, ezért aztán a Cuvîntul liber (Szabad szó) hadjárat indítói gyávasággal, szervilizmussal, meghunyászkodással vádolnak mindenkit, aki nem vállalja föl e lap jogos figyelmeztetéseit, nevezetesen a kormányt, az elnököt, a minisztereket, sőt magát a jelenlegi román államot is. Olyan ez az ország, mint egy falu, kutya nélkül hajtogatják. Bizonyos körök befolyását megnyerve elérték, hogy Wass Albert nimbuszát megtépázzák: gondolok itt a Wass Albertről elnevezett iskola nevének megváltoztatására Bögözön és a Wass Albert mellszobrainak homályba rejtésére Vicén, Szászrégenben és Holtmaroson; ám ezzel nem érik be, még az író szülői kastélykertjéből is kikapartatnák az író urnáját. Az irományaikban hithű, vallásos embereknek tüntetik föl magukat, ám náluk a végtisztesség csak egyoldalú. A Cuvîntul liber elismeréssel szól a Wass Albert ügyét tárgyaló bizottság két irodalmi emberéről a jelenlegi művelődési miniszter Răzvan Theodorescuról és a költő, Nicolae Băciut-ról, akik Wass Albert szobrát nem hagyták a helyén. A tudatmosók azt is sérelmezik, hogy az utóbbi időben Szalonta szobrot avatott: Sinka Istvánét és Zilahy Lajosét.
Megjegyzem, hogy a cikkek zömét szignáló Lazăr Lădariu védelmébe veszi az őt becsülő Raoul Şorbant, sőt Şorban apját, Guilelm Şorban hazafit, aki megzenésítette több klasszikus román költő jelentős versét, s a mai Izrael állami himnuszának zenéje is az ő nevéhez fűződik. A cikkek fröcskölői a megalománia hívei, megveszekedett megszállottsággal először 16, majd később már több tízezer ember halálát varrnák Wass Albert és apja nyakába; úgy játszadoznak az áldozatok számával, mint ahogy szerencsejáték-barlangban szokás. Hiteles címeket aggatnak magukra, de az idézett nevek szinte egyszer sem pontosak. Ennek tényében erősen megkérdőjelezhető bizonyos személyek (Pomogáts Béla, Göncz Árpád, Benamy Sándor) nyilatkozatainak hitelessége is. Nem ismerem a fentebb idézett újság szerkesztői gárdáját, de a fejlécen hirdetett szabad és független kritériumoknak csak abban felelnek meg, hogy szabadok, vagyis náluk mindent szabad, minden rágalmazott nevét helytelenül írni, nemre, felekezetre és nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül. Nem tudom milyen a lap olvasóköre és példányszáma, egy bizton állítható, hogy a Cuvîntul liber egész bosszúhadjáratával, antidemokratikus forradalmi gerjesztő fröcskölődésével az idő rostája el fog bánni. Az Unióban nem jósolható nagy jövő a lap szellem-ellenességének..
Múló rosszullétként fogja kezelni az idő orvosa.

 

 

 

Forrás: Polísz, 76. szám.

 

 

 

 

Bereg vármegye

 

 

 

 

 

A Magyar Irodalmi Hírlevelet szerkeszti: Fenyvesi Miklós

http://irodalmihirlevel.freewb.hu/